Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Molnár Géza: Pályakép

volna át. Volt aztán persze, nekünk a pártban egy külön tegeződésünk is, valami ősi szabadság-demokrácia megnyilvánulása, ami a megyei titkárt éppúgy azonossá tette volna, mint a tanyai parasztot, aki hozzánk tartozott. Hát erről van szó. Ez volt az én életem, s ez számomra ugyanolyan irodalmi világ, mint Mauriac számára a bordeaux-i polgároké. S az is volt.. . igen, az a zokogás is belémégette pecsétjét, amikor Raj kot kivégezték és én egy demizson bor részeg szenvedélyével borultam az asztalra s kiabáltam: „Átkozottak, megöltétek őt, mert féltetek az eszétől, a tisztaságától". Aztán másnap, a józan reggel fakó szürkeségében bementem a szerkesztőségbe és írtam, hogy bűnös volt. Miért? . .. Mert ártatlanságát nem tudtam, csak éreztem s csak részegen mertem arra a belső hangra hallgatni, amely egy személyes találkozás emlékéből, s a felszabadulás előtti építőmunkásmozgalomban hallottak nyomán nem volt képes hinni a szörnyű bűnöket, melyeket Rajk nyakába varrtak. Apósom együtt szervezte Rajkkal az építőmunkás-sztrájkot Erzsébeten, barátaim beszélték okosságát, józan bátorságát és tisztaságát. De nappal... Józanul. Hogyan is vonhattam volna kétségbe egy egész bírói, igazságszolgáltató apparátus megbízhatóságát?... Tárgyi bizonyítékok tömege, nyomozati okmányok, vallomások . . . Hiszen arcunk verejtékével, szívünkkel, hitünkkel építettük ezt az új rendet. Másnap újra hinni kellett: nem kényszerből, nem megalkuvásból, de az ügyért vállalt elkötelezettségből. (Makón dolgoztam akkor, hárman írtuk tele mindennap a napilapot. Délelőtt tízkor kezdtünk s éjjel kettő körül végeztünk. Fizetésemből tízóraira nem futotta, éhség ellen a cigarettát rágtam, nyeltem.) S arra is emlékszem, arra a lúdbőröző csodálkozásra, amikor először álltam pártmunkások között, akik a színpadra állított Rákosimellszobrot tapsolták ütemesen, hosszan s tudtam, az én tenyereimnek is össze kell verődni, mást nem lehetett tenni. Túlságosan is közel voltak győzelmeink, megdönthetetlenül valóságosak voltak igazságaink, kételkedni nem lehetett, kételkedő szívvel nem lehet harcba menni. Szomorú kedvetlenséggel olvasom némely fiatal pályatársam fejtegetését arról, hogy az én író-nemzedékem tisztátlan, vétkezett a személyi kultuszban, sematizmusban. Könnyű egy újszülöttnek szűz lábbal lépni a szőnyegre! . . . Volna kedvem, bizony jósolgatni: vigyázat, még ez a nemzedék itt van a porondon! Férfikorába lépett, irdatlan terhekkel megrakott nemzedék ez, még kitapogathatok a hátán az ispán-botok forradásai, szemében még nem hunyt ki 1945 fénye, s arcáról már sohasem tudja letörölni 1956 pernyéjét. Ennek a nemzedéknek a kezei sír-