Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Thurzó Gábor: „A lelkem üdvössége..."

tem, de azért Thomas Mannhoz, Goethéhez továbbra is ragaszkodtam. És még akkor is, amikor kisidőre fel kellett volna függesztenem vonzalmamat, amikor már félreérthető lehetett. És mint anynyian, a háború éveiben én sem hittem másban, mint egyfajta humanizmusban, tiltakoztam az embertelenség ellen, ha ennek sok nyoma akkori írásaimban nem is maradt. És mint annyian, én is azt hittem, elég némán ellentmondani, emberbaráti cselekedetekre vállalkozni, és mint annyian, én sem tudtam, másféle cselekedet kellett volna akkor. De erre nem adódott módom. Talán a mások hibája volt ez, talán az enyém, — a készülő jövőt mintegy zsákbamacskának láttam és láttatták velem. így aztán, amikor a háború véget ért — most már azt mondom: amikor a felszabadulás felrántotta előttem a zárt ajtókat, ablakokat — annyit gondoltam csak: valami emberibb jön, a polgári demokráciának egyfajta, nálunk is elképzelhető változata. És ebben az elképzelésemben sem én voltam az egyetlen. Kitartottam inkább humanista, mint katolikus eszményeim mellett, és mivel sosem kerestem-figyeltem a társadalom mozgását, s mivel a felénk polgáriak-urbánusok felé irányuló gyanakvást én sem viszonozhattam mással, mint gyanakvással, — észre sem vettem, merre tart ez a mozgás, s későn láttam csak, hogy ami történik, az az egyetlen logikus és elkerülhetetlen Magyarországon. És ebben sem én voltam az egyetlen. így ért a felszabadulás. Hogy könnyebben menjen ezután, ahhoz nem sok segítséget kaptam. Nemcsak én, az a fajta passzív magatartás sem, mint az enyém volt. Hogy segítséget kaphassak, ahhoz elölről kellett volna kezdenem az életemet. De ehhez — úgy éreztem és így éreztették — nem vagyok illetékes. Életem kerete nem változott, egy-két évi elhallgattatás kivételével mindent megkaptam, amit megkaphattam, mindaddig eljuthattam, ameddig akartam. Közel kerültem a színházhoz, — öt dramaturgi évem a Művész Színházban talán életem legboldogabb időszaka. Aztán a filmgyár falai mögé léphettem, dolgozhattam és dolgoztam, — de sokáig vendégnek éreztem magam. Vagy a teljes, szavazati joggal bíró állampolgárok közt legfeljebb állampolgárjelöltnek, aki voksát nem adhatja le, míg a várakozás türelmi ideje el nem telik. Ezért aztán évekig éltem — kifogástalan anyagi körülmények közt, sőt még József Attila-díjasán is — így-úgy, jobb vagy rosszabb közérzetben, mindig régi magatartásom fedezékében. így akartam-e ezt, vagy így hozta az életem, — ezt nem kutatom. És azt sem, — azért nem írtam-e közel egy évtizedig semmit, mert közben akart-akaratlan, kényszerű vagy kányszerített lelkiismeret-vizsgálatot tartottam. És amihez eljutottam aztán — ekkor már leírtuk történelmünkben 1956-ot is — nem volt más,