Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Mándy Iván: Mit akarhat egy író?

MÂNDY IVÁN : MIT AKARHAT EGY ÍRÖ? Fent, az emeleti szobában a családfő. Évek óta nem jött le a töb­biekhez, évek óta nem akarta őket látni. Azok meg odalent, élték a maguk életét. Közben egyre csak azt hallották, ahogy az öreg odafent járkál. Ilyenkor összenéztek, de szólni nem szóltak egy szót se. Ibsent olvastam akkoriban, többek közt a John Gabriel Bork­mant. Ez élt bennem meglehetősen élénken, amikor meg akartam írni a család nagy öregjét. A Tisza Kálmán tér hátsó sétányán járkáltam. Azon gyötrődtem, hogy az öreget egyszer mégiscsak lehozzam a családhoz. És akkor jön a nagy jelenet. Valami olyan leszámolásféle. Hetek teltek el, hónapok. A tér sétányán kinyíltak az orgonák, de a család nagy öregje nem tudott lejönni. A darab cselekménye nem mozdult. Azok, akik lent éltek, teljesen elszakadtak az öreg­től, aki egyre magányosabban, egyre elvadultabban járkált oda­fent. És járkál mind a mai napig. Az idők végtelenjéig. Mert már akkor kiderült valami. Nem tudok cselekményt bonyo­lítani. De még csak elindítani se tudok. Ezt aztán vállalnom kellett. Belekezdtem egy mesejátékba. Ez is elakadt. Egyszerűen nem mozdult a fantáziám. (És, hogy közben jelezzem az időt: Éppen akkor hagytam abba az ötödik gimnáziumot. Nem volt más, mint egy duplafedelű füzet, az Ibsen-kötet, a Klasszikus regénytár és a Tisza Kálmán tér.) Tehát már a kezdet kezdetén azt is be kellett látnom, hogy a fan­táziám se működik. A döntő dolgok hamar kiderülnek. Maradt a megfigyelés.

Next

/
Thumbnails
Contents