Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Major Ottó: A szerző nagyvonalú életrajza...

Sáncok között című cikkemben egyenesen polgárjogot kérek a pesszimizmusnak és a kétkedésnek. Magányosságomon és elszigeteltségem érzésén nem változtatott, hogy a szociáldemokrata párt írótagozata, a svájci emigrációból hazatért Komlós Aladárral együtt, titkárává választott. Huszonkét éves voltam, jól fizetett állásban, publikálási gondjaim nem voltak, mégis egyedül éreztem magam. Pedig abban az időben, huszonegy és huszonöt éves korom között, társasági életet éltem. Egyetemen, írószövetségben, szerkesztőségekben. Részt vettem az Üj Hold alapításában; a Centrálban, irodalmi törzsasztaloknál és baráti összejöveteleken ismerkedtem az élő magyar irodalommal. Sok folyóirat volt akkortájt, s a rangosakba rendszeresen dolgoztam. Kivált esszéimet, kritikai írásaimat kérték és becsülték. Ha annyi év után mérlegre .teszem akkori írásaimat, nem sok jót mondhatok róluk. Egyetlen igazi érdemük: őszinteségük. Nem valami objektív igazságot, inkább egy életérzést fejeznek ki. Ennyiben talán figyelmet érdemelnek. Verseim, amelyekre annak idején a kritika méltató szavakat talált, jelentéktelenek. Esszéim felületesek (e műfajnak ez a legnagyobb veszedelme), s ma már csupán stílusukkal hatnak, nem merész fiatalságukkal, mint annak idején. Stílusukat azonban, megvallom, ma is irigykedve ízlelgetem. Mi történt velünk azóta, hogy elfelejtettünk érdekesen, egyénien írni. Itt említem meg, hogy az újságírás jótékonyan hatott stílusomra. Törvényszéki és rendőri tudósítója voltam napilapoknak, dolgoztam mindenesként . képes hetilapnál, és riporterként a Szabadság kultúr-rovatában. Akkoriban az újságírás elsősorban tájékoztatás: tényközlés volt. A szabatosság és a világosság mellé, amire mestereim példája és szigora tanított, most harmadik igényként a pontosság és a tárgyszerűség járult. Pontosan leírni, amit és ahogyan látok, valójában ez az egyéniség próbája, s az egyéni hang titka. Esszéimben támadtam Lukács Györgyöt, aki egyetemi profeszszorom volt. Kell-e mondanom, hogy majd mindenben neki volt igaza, ö maga — emlékezetem szerint — nem vett tudomást a támadásokról, hívei és tanítványai vették fel az odadobott kesztyűt. S ez így .is volt rendjén. Aquila non captat muscas. Ezt az időszakot első nagyobb lélegzetű prózai kísérletem zárja le. A Szabadság című napilap megszűnése után fél évig állás nélkül, ég és föld között lebegtem. Köziben azonban kaptam a fizetésemet. Ekkor írtam meg Otthontalanok című önéletrajzi regényemet. Ez a tömörré kovácsolt tizenkét íves könyv: tiszta párbeszéd. Két évtizedet fog át, és voltaképpen a későbbi regényciklus magvának, első változatának tekinthető. Nem volt szerencsém vele. Az