Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Major Ottó: A szerző nagyvonalú életrajza...

fiánk látható a gyermekszépságverseny döntőjén. Ez bizony kevés ahhoz, hogy otthonunk irodalmi levegőjéről lehessen beszélni. A kép ilyenformán mégis félrevezető, mert a költészet azért otthonos volt a szoba-konyhás lakásban. Anyámnak köszönhető ez, aki szerette a verseket, s ha éppen nem énekelt, hát szavalt. Nemcsak Inczédi Lászlót és Gyulai Pált, hanem igazi költőket is. A régiek közül jobbára Petőfit, a modernek közül pedig a századfordulón divatos Kiss Józsefet. Dalrepertoárja ennél is változatosabb volt. A faluról hozott népdaloktól és balladáktól (anyám családja Tiszafüredről és Kenderesről költözött a fővárosba) operaáriákig, sanzonokig és divatos slágerekig terjedt. Anyámnak szép mezzoszopránja volt, drámai erejű és nagy kiterjedésű. Azt hiszem, vihette volna valamire, ha kiszabadul abból a környezetből, amelybe nyomorúságos gyermekkora, mostoha ifjúsága, és a későbbi nélkülözés kényszeri tette. Velem egykorú öcsém és én akkor kezdtünk verselni, amikor az olvasást, a betűvetést tanultuk. Sőt, ha irodalom és. írásbeliség különválasztható, jóval iskolás korunk előtt. Négy-ötéves korunkban azzal szórakoztattuk a felnőtteket, hogy dalokat, meséket rögtönöztünk, és színpadi jeleneteket, árnyjátékot is. Magában véve ez nem sokat mond, gyakori jelenség gyermekeknél. De az már a mutatkozó talentum jele volt, hogy öcsém hatéves korában hibátlanul verselt, nemcsak szépen, kalligrafikusán írt, de helyesírási hiba nélkül is. öcsém előtt, példaként, akkoriban aligha lehetett más, mint anyánk emlékkönyve. Ezt azért gondolom, mert verseinket ő is, én is kezdetben úgy írtuk alá, mint anyám lovagjai a század elején: jegyzé: ez meg ez. Magamról kevesebb jót mondhatok. Az olvasás tudományában ugyan néhány hónappal megelőztem öcsémet, de betűim krikszkrakszok voltak, helyesírásom évekig bizonytalan. Verseket magam is írtam, dagályos rigmusokat a háborgó Tiszáról és egyéb ily tárgyakról. Több volt ezekben a versengés szelleme, mint a tehetség és az eredetiség. Nem az időbeli távolság és öcsém fájdalmas sorsa mondatja velem, hogy ő volt a tehetségesebb: az igazi, született tehetség. Bravúrosan és ösztönösen verselt. A vers természetes közlésmódja volt, s gyakran megtörtént, hogy szabadtémájú iskolai dolgozatait versben írta. Róla csakugyan elmondható: sponte sua numéros venerunt ad aptos. Ha több mint két évtized messzeségéből visszaemlékszem rá, az ő rövid élete — tizenhét éves volt, amikor bebörtönözték; alig múlt tizennyolc, amikor megölték — formált azzá, amivé végül is lettem, ö volt az én katalizátorom. A versírást említettem már. De közös életünk minden felfedezésében ő volt a kezdeményező, és kamasz-