Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Kodolányi János: Visszapillantó tükör

amikor éveken keresztül tucatszám ölve meg gombostűvel rovarokat, elföldeltem egy-egy kis sírboltban, majd kibontottam, megvizsgáltam nagyítóüveggel. (Ezt apám íróasztalából csentem.) Megpróbáltam behatolni a létezés meg a nemlétezés, az élet meg a pusztulás tragikus kérdéseibe. Tehát ez volt a második döntő élmény, amivel Pécsváradon, kisfiú koromban megismerkedtem. A harmadik, amire vissza kell gondolnom, az, hogy a tizedik évemben merőben másképpen alakult az életünk, mint addig. Belenyugodtunk, beletörődtünk húgommal, hogy anyánk ugyan van valahol, de el nem érhet minket. Apám másodszor is megnősült. Az új mama. tiszaújhelyi Újhelyi Alva, eleinte nagyon-nagyon melegen és sok szeretettel fordult felém. Semmiképpen sem tudtuk őt úgy fogadni, mint valódi anyánk pótlását, ha pedig pótlásnak fogadtuk el. akkor bizony csak olyan volt. mint minden pótlás. Tőle azonban mégis nagyon sokat tanultam. Az első egy-két esztendő alatt, amíg kapcsolatunk meg nem romlott. (Ez már Vajszlón következett be, öcsénk születése után.) Két nagyon fontosat kaptam ajándékul tőle. Egyik a csillagászat titkaiba való első beavattatásom, a másik pedig a zenébe, a klasszikus zenébe. Itt a zenén a hangoknak, a megfoghatatlan, a leronthatatlan és a megrögzíthetetlen hangoknak csodálatos világát értem. A zene magasabbrendű formáival már akkor megismerkedtem, amikor cselédlányunk társaságában vasárnap misére küldtek bennünket. Tehát amikor még iskolába sem jártam. Az orgonaszó, a Bach-fúgák és egyéb egyházi remekek voltak ezek, amelyekkel az egyházak ajándékozták meg a hivő népet. Nos, a zenének ebben a csodálatos tengerében szinte megdermedt félelemmel és ámulattal döbbentem rá a zene csodájára, hatalmára, mindent elsöprő erejére, szépségére. A klasszikus zene, főképpen az orgona, lenyűgöző, félelmetes erővel hatott rám és ugyanakkor, amikor elnyomott és lenyűgözött, hatalmas, láthatatlan erővel fel is kapott és fel is emelt olyan magasságokig, ahol a fizikai létet már nem is éreztem fizikai létnek, hanem a lélektan kifejezésével mondva, abszolút tiszta révületben éltem át ezeket a zenei pillanatokat. Tíz-tizenegy éves koromban meleg szívvel és barátsággal igyekezett hozzámférkőzni mostohám és szeretetébe fogadni. A csillagászat alapismereteinek közlése mellett, a klasszikus zene volt, amit neki köszönhetek. Sohasem felejtem el azt a napot, tízéves korom körül, amikor először ült le egy késő délután a zongorájához, mint egykori kitűnő Dohnányi-tanítvány, és emlékezetem szerint Beethoven III. szimfóniáját játszotta el. A világoskék szalongarnitúra egyik foteljében ülve, magamba mélyedve a sarokban, dermedt rémülettel, ugyanakkor fuldokló felszabadulással és ujjongással hall-