Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Keszi Imre: Közölnöm kell önnel a következőket

támadta önt a réten, szívélyesen aziránt érdeklődött, hogy az ön édesapja (tanár, majd tisztviselő) valutacsempészéssel, — magyarul; síbolással — foglalkozik-e, vagy keresztény szűzlányok vérének ontásával. (ön e kérdésekben a „szűz" kifejezésen csodálkozott leginkább; e szót csak mint az ön családi hagyományaitól eléggé távol álló Mária jelzőjét ismerte, és konkrét jelentést nem tulajdonított neki.) A válasz, amelyet adott, valószínűleg nem volt kielégítő, mert utána ütni és rugdosni kezdték önt, és ön eléggé ostoba volt belemenni az egyenlőtlen harcba, de ne dicsérjük önt fölöslegesen, hiszen anélkül is eléggé hajlamos a hiúságra, és időnként, amikor éppen szükségét érzi, azzal vigasztalja magát, hogy megint volt bátorsága kiállni önmaga mellett, amiből persze egy szó sem igaz. NEM ÁRT KÖZÖLNÖM ÖNNEL AZT SEM, HOGY ÖN tulajdonképpen azt sem tudta eldönteni, zenész legyen-e vagy író, és olyan sokáig habozott efölött, hogy mire eldöntötte, zenész lesz. addigra már rég író volt. És ezzel, hogy volt már valami, megkezdődött életének második, lényegesen kevésbé érdekes és fontos szakasza. Hiszen nyilvánvaló, hogy két év munkaszolgálat, szökés az éjszakai vagonban, bujkálás ismerősöknél és ismeretleneknél — egy nyilas razziát úgy úszott meg ön nagyszájú, hogy egy kedves fiatal nő ráhúzta Önre egy elhagyott borbélyüzlet redőnyét, aztán ottfelejtette néhány napra — országos pusztulás és százezrek halála: mindez csak lármásabb ismétlése volt Jászay Pálnak, egy süketebb fülben. Eközben megszerzett ön még egy csomó iskolai végzettségét és állítólagos felkészültségét igazoló, hivatalos és értéktelen papirost. Megnősült és ezzel jelentős mértékben akadályozott munkájában egy asszonyt, aki mind tehetség, mind erkölcsiek szempontjából különb önnél. Megpróbálkozott egy sor végül is hiábavalónak bizonyult dologgal: tanított, nagyobbrészt olyasmit, amit maga sem tudott, igaz, hogy más sem nagyon, újságokba firkált, nagyobbrészt olyasmit, amiről már akkor gyanította, hogy téves, s éppen ezért, a kétségbeesés erejével hitt benne. De ezekkel a dolgokkal inkább ne foglalkozzék: nem igaz, hogy ez az ön élete. NEM BAJ, HA TUDOMÁSUL VESZI AZT IS, HOGY ÖN igazán túlsókat firkál. Higgye el, gyarló kifogás, hogy ebből él. Hát ne éljen! Je n'en vois pas la nécessité. Igaz, a sok között megírt egynémely olyant is, amelyen legalább ön mulatott, amely miatt legalább ön szenvedett őszintén. Bizonyos például, hogy „Hét bőrönd" című darabján senki sem szórakozott olyan jól, mint ön