Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Kassák Lajos: Válasz néhány kérdésre

té.szetével is, aminek igazi jelentőiégét szintén nem volt könnyű felismernem. Marx nem tett dogmatikus politikussá és nem lettem Whitman költészetének epigonja. Fiatal írók nem egyszer hangoztatják, hogy félnek az olvasástól, mert nem akarnak valamelyik mester hatása alá kerülni. Ilyen meggondolásaim sosem voltak. És állítani merem, sosem léptem elődeim nyomdokába. Pedig jó néhányat nagyra becsültem közülük, mondom, hogy jó néhányat s nyilván ez volt a szerencsém, sokat tanultam tőlük, de anélkül, hogy nyomon követtem volna őket tartalomban és formában. Érzés- és gondolatvilágomban egyik nagyságol a másikkal egyensúlyoztam. Tolsztojt Shakespeare-rel, Thomas Mannt Gide-del. Gorkijt Jack Londonnal, Adyt Guillaume Apollinaire-rel. Peguyt Ri-verdyvel és így tovább. Gazdagodtam általuk, tágult a látóköröm és így találtam rá saját formanyelvemre. Akkor még nem tudtam, de ma már biztos vagyok benne, hogy egy igazi művész nem esküdhet a [ . . . ] hagyományokra [. . . ] A hagyományok lezártan maradnak ránk. s nagyságuk csak figyelmeztető törvény é.s ugródeszka lehet saját továbbjutásunkhoz. Hogy irodalmi fejlődésemre ki hatott legjobban? Fentebb már jeleztem: egy személyben senki, de mindazok, akik túlléptek a lokális kötöttségeken, provinciális elkötelezettségek nélkül a nemzetközi élet sűrűjébe léptek be és így elérték azt, hogy egyéni szemszögből, nagy perspektívákban látták a világot, s amit mondtak róla, fajra és nemzetre való tekintet nélkül minden emberhez kívánt szólni. Ezek rokonának érzem magam, ők az én őseim. Igaz, hogy ezért a felfogásomért, meggyőződésemért nem egyszer vádoltak azzal, hogy gyökértelen vagyok saját hazámban. Meggyőződésem, hogy az ilyen vádak nem az én hűtlenségemet bizonyítják, hanem támadóim szűk látókörét leplezik le. Hetvennyolc éves vagyok, de még nem ültem le a kályha mellé pipázni, vagy az ujjaimmal malmozni. Az élet még mindig csodálatosnak tűnik előttem, s még kedvem van beszélni róla. S a művészetnek nem is egyetlen ágában. Itthon írónak ismernek, külföldön inkább festőnek, a modern irányzatok egyik pionírjának. S hogy ez mennyire így van, bizonyítja, hogy a Musée des Arts Modernes Párizsban éppen mostanában szerezte meg két képemet: egyet a legújabbak közül és egyet az 1920-as bécsi emigrációs időkből. Ez az első eset, hogy Magyarországon élő festő képe bekerült a világ egyik legjelentősebb múzeumába. Hogyan feleljek arra a kérdésre, hogy mit akarok kifejezni művészetemmel? Semmi esetre sem célom, hogy a valóságot tükrözzem. A művész alkotó szellem és az a törekvése, hogy a való világ dolgai mellé alkosson valami olyan objektumot, ami a maga való-