Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Tóbiás Áron: A mai magyar irodalom — önvallomásokban

Gyermekkorunkban már olvashattuk a Csongor és Tünde e két sorát, melyben a filiszter Tudós tagadja a tündérvilág — írói világ létezését.. . A szubjektív önvallomásokkal éppen ezt az alkotói világot szeretnénk megismerni, a XX. század második felének magyarországi író-műhelyeit. Amikor annyi minden furcsa és váratlan, eleddig ismeretlen dolog kutatja-keresi az írói alkotás „titkát", a sok meghökkentő kísérlet közül — ne felejtsük el, hogy már beléptünk a világegyetemet is megmérnifelmérni szándékozó atom- és űrkorszakba! — idézzünk csupán egyet. 1953-ban, egy szép májusi reggelen, Aldous Huxley Los Angeles-i szobájában kis társaság gyűlt össze. Az író. a felesége, egy jó barát és egy újságíró. Az asztalon pohár víz állt. Mellette magnetofon. Mind a négyen szertartásosan komolyak voltak. Aldous Huxley papírzacskóból fehér port vett elő, s a vízbe szórta. A por 0,004 gramm, mescalin volt. Határozott mozdulattal szájához emelte a poharat s kiitta a tartalmát. Az erős kábítószer — ahogy azóta találóan elnevezték: az „elektromos limonádé" — rövidesen hatni kezdett. Huxley révületbe esett, s lassan tagolva szavait, válaszolt az újságíró kérdéseire. Így született meg „A megismerés kapuja" című könyv. E könyvről sokat írtak világszerte — de most nem is ez a lényeges. Huxley az anyag birtokbavételére vállalkozott: mesterséges erőket mozgósított, az anyag, az emberi gondolkozás logikájának és mechanizmusának kivuhatolására. Matematikai játékot folytatott az író, önmagával, a tudat kikapcsolását idézte elő, miközben — bizonyos meghatározott rend és kérlelhetetlen logika szerint — mégiscsak emlékek, érzések, benyomások tolultak elő, asszociációs úton a múltjából. Huxley játszott a „realizmussal", ám a valós dolgok rendre megtréfálták. Az emberi tudat még elkábult és elkábított mivoltában sem tudta levetkőzni rendszerező intellektusát. Különösen nem az íróé, akinek hangszalagra rögzített vallomása érdekes kísérlet egyrészt korunk technikai eszközével, másrészt a sok bizonytalan és réveteg megfogalmazást kibontva, mégiscsak Huxley múltja és jelenje. Mennyivel inkább elementáris erejű az a vallomás, amit az író józanul, de némi fantáziával vet papírra. Mint a „Mai magyar irodalom — önvallomásokban" irodalmi ankét válaszadói tették. Néhányan elzárkóztak — nem is válaszoltak a felhívásra. Nem volt talán idejük hozzá, vagy nem akartak időt szakítani az önvallomásra. De összegyűlt mégis egy kötetrevaló. E vállalkozással egyidőben kezdte el az Élet és Irodalom azóta közismert — s kötetbe is összegyűjtött — interjú-sorozatát (Látogatóban címmel). A „Látogatóban" írói adott kérdésekre adnak választ — míg a mi körkérdésünk lényege abban áll, hogy az írók a szubjektív műfaj keretei között rajzolnak magukról ön-portrét. S megmagyarázzák, a maguk törvényei szerint, írói-költői életművük esztétikáját. Veres Péter például így válaszolt, szokásos nyílt levelezőlapján: „Kedves Tóbiás Áron! Voltaképpen mi 'ez, vagy mi akar lenni? (A mai magyar irodalom önvallomásokban című antológiára gondolok.) Nekem már majdnem mindenem meg van írva. Még műhelyírásokban is. Szinte az egész életmű: önéletrajz. Nem tudok nektek semmi újat prezentálni.