Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Garai Gábor: Eszköz és eszmélet

szervezetem végleg fel nem lázad ellenem —, de nem vagyok illuzionista. Tudom, hogy úgy élünk ezen a bolyon, mintha valami iszonyú, zsúfolt autóbuszon utaznánk; mindannyiunkon múlik, hogy le ne potyogjanak a semmibe azok, akiknek nem jut ülőhely ezen az apokaliptikus közlekedési eszközön. Értem és vallom, hogy ha nem teremtünk egyenjogú helyet mindannyiunknak, akkor az éhínségnek vetjük oda embertársaink java részét; de értem és vallom azt is, hogy a hirtelen tülekedő türelmetlenkedés éppoly tömeges emberhalált zúdítana a földre, mint a tűrhetetlen várakozás; közben pedig nem kételkedem abban, hogy a javak tömeges fölöslegét a birtokosaik sohasem fogják odaadni a nélkülözőknek, csak úgy, ha erővel elveszik tőlük . . , Mi hát a megoldás? Gyógyítsuk az emberiséget — versekkel, mint afféle ráolvasással? Nem hiszek a ráolvasásban, s a vers nem babona és nem is andalító mámor. Az igazi vers, a „törvény, a tiszta beszéd". És a törvény nem lehet más, mint az emberség és emberiség fennmaradásának és felemelkedésének egzakt szabálya ... „ó, ha így tudnánk összefogni..." — sóhajtottam fel egyik versemben az egymásba fonódott artisták életveszélyesen gyönyörű mutatványa láttán. És mást vagy többet mondani ma sem tudok — néha tartok is tőle, hogy ezt a gondolatot variálom csak én már eztán holtomig, mert végleg elszegődtem egy világméretű emberi összefogás megszállott agitátorának, hogy szűkebb környezetemben a közösségi összetartozás igéit hirdessem, s a tágabb földkerekségen —, ha elhallik hangom egyáltalán odáig —, a józan, testvéri nemzetköziséget.