Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Garai Gábor: Eszköz és eszmélet

autó híján gyalog, utazótáskában — könnyedén lóbálva a táskát, nehogy gyanús légy — a bankból a vállalathoz, hogy legyen miből fizetést osztani, és ne sztrájkoljon a jónép, te vagy az örökké szórakozott férj és egy cseppet sem tiszteletre méltó apa, aki hol verset ír, hol fordít, hol nyelvvizsgára készül, mindemellett nem átall a szobában futballozni; te vergődsz álmatlan éjszakákon — százfelől szorongatott szerkesztő — reménytelen grafomániások gyötrelmei miatt; te szeretsz túlhiszékenyen és csalódsz irgalmatlanul; te járod be árván-félszegen fél Európát; te nyájaskodsz gondtalan külföldi utazókkal a magyar kultúra nevében, mintha épp egyéb bajod se volna; te, te, te ... Es te volnál ez a G. G., „a költő"? Elfintorítom az arcom, mert éppen az orrom alól húzom le a szőrt. — Igazad van — mondom a képmásomnak —, nemigen tudok én szobrot állni magamnak, a költőnek. Nem is készültem én költőnek soha — cukrásznak, lámpagyújtogatónak, közgazdásznak, fordítónak, sőt: prózaírónak igen —, de költőnek nem. És mégis, meg kell mondanom neked, enyhén szappanhabos képmásom, hogy lehetetlen volt verseket nem írnom, és ha bírálnom joggal lehet is, de meghazudtolnom nem kell semmit abból, amit mindezidáig versbeírtam. Vagyis — akartam, nem akartam, — mégiscsak a verseimmel hoztam fel eddig a legelfogadhatóbb mentséget arra, hogy a világon vagyok. Mert bennük van együtt az életem. És ők meg én — aligha válhatunk el már ezután. Eszköz és eszmélet nekem a vers. Eszköz arra, hogy megfogjam a foghatót és a megfoghatatlant; hogy mérlegre tegyem a magam és a világ igazságát; hogy megtestesítsem tulajdon személyem, népem és emberfajom múltját, és elképzeljem jövőjét; hogy felidézzem a veszélyt és szavak párbajában legyőzzem azt; eszközöm nekem a vers a jóra, a szépre — s az iszonyúra, a könyörtelenre; sőt még arra is, hogy jóvátegyem vele a jóvátehetetlent. És eszméletem a vers — eszméletem, úgy, ahogy József Attila használta e szót —; eszméletem, azaz oly meghökkentő felocsúdásom a csodálatos világra, mint az ártatlan gyerek hajnali ébredése, aki álmában idegen szállásra érkezett; és eszméletem, azaz tudatos eligazodásom a törvények és ellentmondások között; és fémes, fagyos, de a mágnes biztonságával betájolt iránytűm e környező közegben, mely „akár egy halom hasított fa, hever egymáson" ... Különös, hogy a hivatásos érdeklődők többnyire ezt a kérdést is mellemnek szegezik: miféle hazai és külföldi példaképek hatottak költészetemre (már megint: „költészetemre")? Hogy is tudhatnék erre tisztességesen válaszolni? Azt tudom, hogy 17 éves koromban vérfagyasztó Ady-utánzatokat írtam — gondosan megsemmisítettem valamennyit —, de azt