Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Füst Milán: Sokat dolgoztam életemben

Szó, ami szó, megtanultam aztán a harmadik személyben való mesélést is. Második nagy terjedelmű regényem már így van írva. Címe: A parnasszus felé, és egy orgonaművész életéről szól. Számomra különösen azért jelentős e munka, mert egy művész lelkének karrierjéről szól. Ennélfogva a szigorúságnak, diszciplínának ugyanarról az útjáról, amelyen magam is végigmentem, és minden művésznek végig kell mennie, aki maga elé komoly célokat tűzött. Büszke pedig azért vagyok rá, mert a boldog szerelem a művész számára igen unalmas téma, amivel sem én, de mások sem igen tudtak mire menni, s ebben a regényemben mégiscsak sikerült nekem úgy bemutatnom e boldog fiatalembereket, hogy émelygés nélkül olvashatok róluk, de sőt, még valami édesség is maradt bennem ifjú életük emlékeként. Ennyit erről. Meg kell még jegyeznem, mielőtt befejezném e művészi pályámról szóló vallomást, hogy a rövid novella volt az utolsó stáció, melyhez e kalandos utamon el tudtam érkezni: vagyis hát, rövid novellát írni. ez volt számomra mindenkor a legnehezebb feladat. E téren nem akart sikerülni az autodidaxis, míg végre most, az utolsó évtizedben elérkeztem ahhoz a könnyedséghez, amelyet e műfajtól megkívánok. Sokat dolgoztam életemben. Űgy látszik, olyan sokat, hogy egyes munkáimról meg is feledkeztem. Így majdnem elfelejtettem itt megemlíteni férfikorom fénypontját, IV. Henrik király című drámámat, amelyet épp most adnak elő, és mondhatom, senkitől se remélt óriási sikerrel. E művel kiléptem a naturalista dráma béklyóiból, s a Shakespeare-korabeli dráma sokkal nagyobb szabadságát tettem magamévá, vagyis ismét lehetővé tettem démonaimnak, hogy szabadabban szárnyaljanak, sőt, garázdálkodjanak e műben. Harminchárom évig tespedt könyvalakban ez a dráma, míg aztán most ki nem derült, hogy éppen a mai kor legmodernebb igényeinek felel meg legjobban. De két kötetre terjedő bölcseleti munkámat sem szabad elfelejtenem, amelynek nevezetessége abból áll, hogy bölcseletes keleti, ezeregyéjszakai mesefüzér színes selymeibe van burkolva, ennélfogva nagyrészt művészi örömöket is kínál, annak ellenére, hogy mindazokat a komplikált gondolatokat és gondolatmeneteket tartalmazza, amelyek engem egy életen át foglalkoztattak, mégpedig a népmese egyszerűségével. De azt se szabad felednem, hogy szenvedélyesen pedagógus vagyok, voltam és leszek (minthogy az ilyesmi kiirthatatlan abból, aki annak született), s kezdetben középiskolában tanítottam, majd az egyetemen, s itt magántanárból, majd megbízott előadóból rendes tanárrá léptem elő. Tárgyam pedig az volt, ami egész életemben legjobban érdékeit: az esztétika. Rendkívül sok mondanivalóm volt e téren. Elvégre, idestova mégiscsak ötven éve annak, hogy első