Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Veres Péter: Ki ismer engem?

De hogy ennek a megítélésnek a megértésében is az igazságra törekedjem, hadd adjak hozzá valami kis tárgyi magyarázatot, némi életrajzi eligazítást is. Ebben a legfontosabb az, hogy amit mások, iskolázott és eleve az értelmiségi hivatásra készülő írók, 20—40 éves koruk közt érhettek el, az írósághoz szükséges felsőszintű műveltség megszerzését, az érett írásokhoz nélkülözhetetlen „íróintelligencia" művekben való „demonstrálását", az nálam a 40—60 közé maradt, s még akkor sem egyhuzamban ment, mert közbejött a második világháború, háromszori katonai kényszermunkával, utána pedig, mármint 1945 után, többesztendős politikai szolgálattal. Azt ma már kevesen tudják, hogy éppen 40 éves voltam, amikorra az első kis könyvem megjelent; pedig már negyedik elemista koromban író szerettem volna lenni, és 18 éves fővel megírtam az első — természetesen nagyon éretlen — könyvet. (Képzeljék el, az volt a címe: Harc a békéért!) Ebből a kései érkezésből (még nem beérkezésből!) aztán valami olyasmi jött ki, hogy már 40 éves koromban Péter bácsinak kezdtek hívni. Nyilván azért, mert írót, parasztot nem lehetett úrnak szólítani, mint a szabót és szatócsot, elvtársnak meg csak nagyon kevesen szólíthattak, mert falun, vidéken a szocialisták nagyon kevesen voltak, s ez a megszólítás nem is volt szokásos. Nem volt bátorságos. És különben is, ha az az író csakugyan mond valamit —• újat. gondolkozásra ingerlőt vagy kényszerítőt —. nehéz vele csakúgy első szóra egyetérteni. Ha most utánagondolom, ebben az egész elkésésben azért, a kellemetlen mellékzöngék mellett, talán valami szerencse is volt. Az, hogy a legfogékonyabb ifjúkorban, úgy 12—14-től 22—24-ig, nem juthattam hozzá mindazokhoz a világirodalmi és filozófiai jelentőségű könyvekhez és írásokhoz, amelyek a lelket és az értelmet forrásba hozzák, a szívet pedig megdobogtatják (irodalmi folyóirat úgy kb. 30 éves koromban került először a kezembe), azt jelentette, hogy nem kaptam meg a „literatúra-mérgezést", vagyis, hogy nem váltam „intellektuelle", amire pedig, amint ez a mai és korábbi „okos" írásaimból érezhető, hajlamos lettem volna. A fejemet nem vesztettem el, nem köteleztem el a szellemi életnek, mielőtt az életnek még az irodalomnál és a filozófiánál is fontosabb dolgait: munka, szolgálat, apaság, családi gondok, a kész világhoz való „muszáj viszonyulások" és az ezek ellen való harcok stb., stb. megismerhettem. (Hogy pontos legyek: amihez mégis hozzájutottam, az csak a szomjúságot növelte — és ez jó volt!) Visszatérve a megkezdett mondandóhoz, talán éppen a fentiekből következően abban szinte mindnyájan megegyeztek a megítélőim, hogy csak egyszerű képletekben tudtak gondolkozni: valaki