Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)
Thurzó Gábor: „A lelkem üdvössége..."
vallok, csak katolikus vagyok, katolikus író nem voltam soha. Vagy legalábbis nem akartam lenni. Már boldog halált halt kurta élete után a Perspektíva, amikor egyik még nálunk is fiatalabb nemzedéktársunk szólt, hogy egy nagybátyám, az ő keresztapja, Erdősi Károly prelátus — a Szent István Társulat elnöke volt, az „Élet" főszerkesztője — meg akar ismerni. Én addig csak hallottam róla, apám harmadfokú unokatestvére volt, anyám is csak egyszer látta, amikor mint fiatal házasok leviziteltek nála. Sokáig halogattam a látogatást. Mindig szorongtam új ismeretségektől, mégha ilyen szegről-végről rokoniak is. — hátha dadogok! De aztán el kellett mennem. A faburkolatú elnöki dolgozószoba zöldes lámpa fényű délutánjában ősz, karcsú, elegáns abbé nyújtotta felém kezét: — Gyehe, gyehe, hadd lássalak .. . No lám, tollforgató is akadt a sok pék között? Ehhe se gondoltam volna. Huszonkét éves voltam, amikor a gótikus épületbe léptem, — harminckettő, amikor végképp elhagytam. Ott ragadtam segédszerkesztőnek, szerkesztőnek. Ez a finom kezű és szellemű, suhogó brokátreverendás abbé, ez a grófi szalonokba bejáratos világfi, ez a fáradhatatlan, nyughatatlan európai, majd egyiptomi, indiai világutazó ... — ha anyámon kívül emberileg köszönhetek valamit, azt csak neki. Egy pillantást talán. — ez engem is megmagyaráz. Várnom kellett egyszer ráv vendégei voltak. Kezemben az új szám korrektúrái. Leül, beléjük lapoz, s csalhatatlan kritikai ösztönnel kiemeli, papírkosárba hullajtja, immár ötödször, egyik ifjú költőnk becsempészett versét. — Ezt minek fohszíhozod? — Azt mondtam: fiatal költő. Legyintett. Más korrektúralapokat vett fel. — Ez a Mándy Iván, ez kicsoda? — Azt is megmagyaráztam. Féltem, nem engedélyezi. — Nem az ízlésem, de nagyon tehetséges. Közölheted. -— És hátradőlt. Minden friss könyvet megkapott, kivett közülük egyet. — Ezt te ismered? — És elémtette József Attila Medvetánc-kötetét. Nem sokat, valamit tudtam róla mondani, egyszer találkoztam vele Straka Antalnál. — Kehiek, én Arany János óta ekkoha költővel nem találkoztam. Ez lángelme, ebből nagy valaki lesz. Még maradtam, a korrektúrákat elvitték. Űgy látszik, felboszszanthatták, idegesíthették előkelő látogatói, mert váratlanul azt mondta : — Tudod, még csak azt szeretném megélni, hogy az Egyháztól elvegyék a birtokokat.