Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Thurzó Gábor: „A lelkem üdvössége..."

THURZÔ GÁBOR : „A LELKEM ÜDVÖSSÉGE,,." Huszonegy éves voltam, ott feszengtem a berlini Collegium Hungaricum könyvtárában. Most is orromban az olajfoltos, zöldséghulladékos Spree szaga. Hallom még a múzeumok mellett eldübörgő magasvasutat is. És látom lent a fákat, ha jól emlékszem, platánok voltak. Még száradt rajtuk a ritkás nyári eső, már itatta a vékony napfény. Egy ingujjas, kócos fiatalember támaszkodott a legálisnak. Nagyon tiszteltem, felnéztem rá, egy évtizeddel lehetett idősebb nálam. Ujját, jelzőnek, egy könyvbe csippentette. És rendkívül komolyan, a fiatal a nála még fiatalabbnak, ezt javasolta: — Azért írj, hogy megmentsd vele a lelked üdvösségét. Az ifjú könyvtáros, Keresztury Dezső, tanácsolhatott volna könynyebbet is. És főleg kevésbé könnyelműen. Mert azóta is számonkéri, ö sem felejtette el, én sem. * Az első emlékem — nyilván akkor kezdődött az életem — az, hogy félek. Még most is látom a burgundi-vörös tapétát, egy félelmetes — de nyilván szelíd — férfi fehéredő szakállát. És egy gumipumpát, amit az orromba dug. Es biztat: — Mondd azt — hukká! — Hukká! — hároméves se lehettem, engedelmeskedtem. Iszonyatos érzés volt. Levegőt fújtatott orromba a doktor, megtelt a fejem, felsipolt a fülem. Aztán egy másik félelemre emlékszem. De ezt már — mint később annyi mást és annyiszor — én szereztem magamnak. Vakít a sárga nap, megyek a Duna-part felé, húzok magam után spárgán egy tarka favonatot. Senki sincs körülöttem, egyedül va- ÍG1 -