Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Tamási Áron: A hegyi patakról

nak. Így aztán, mialatt az egyik nyomorgatta magát és a földet, a másik színész lett, vagy akkori és otthoni szójárás szerint komédiás, aki nemcsak a deszkákon ágált, hanem bűvészmutatványokkal is szolgált a nagyérdemű közönségnek. A színász mellett ott volt egy másik bővérű és mulatérozó családfi, aki 1848-ban dulló volt, s akiről ejtettem is szót a „Hazai tükör" című regényemben. Tudok jogászokról, s fiatalon elhunyt tanult fiakról, amilyen az édesatyám öccse is volt, aki egy báli mulatságon szerzett tüdőbajban halt meg, bizonyára halottaiból szemrehányással irántam, aki az első báli mulatságom után csak megházasodtam. S aki az ősök közül a legfontosabb, mert a gimnáziumi és az egyetemi évek alatt életutamat ő kovácsolta: élt Gyulafehérváron egy pap, az erdélyi katolikus egyházmegye kormányzója, vagyis nagyprépost, ki a nagyapám testvére volt s velem azonos nevet viselt. Róla még, ez írásom folyamán, meg kell emlékeznem, de előbb hadd szóljak valamit a gyermekségemről. A tizenegy között a harmadik gyermek voltam: s a gazdaság pedig, gyűjtési szenvedély híján és osztódás következtében, már szegényes törpebirtok volt. Annyira azonban nem volt törpe, hogy atyám, már gyermekkoromban, mezei és erdei munkára ne fogjon. Ebből sok baj származott, mert a munka helyett inkább az ágak hegyin járt az eszem, amit fenyítés nélkül nem tűr el sem apa, sem irodalmi kritika. Annyi hasznom mégis volt a dologból, hogy megismertem a gazdálkodó ember gonddal teli életét, magát a természetet, de nemcsak a szép és változékony, hanem a kegyetlen oldaláról is. El is gondoltam sokszor magamban, hogy gazdálkodó, ha csak lehetséges, soha nem leszek; s ha akkor már tudok a természetjárás szenvedélyéről, akkor azt is hozzátettem volna, hogy: sem turista. Iskolába járni, otthon a faluban, már sokkal jobban szerettem, mert a tanulásnak csak a látszatát kellett megadni. Vagyis a lehetőség szerint el kellett menni az iskolába, s onnét körülbelül időben hazamenni. Nem mondom, az ábécét, az apró számtant és a vegyes állatokat tanulgattuk, de többet voltunk birokban egymással, mint az ábécé betűivel, s a leánykákat is számlálás nélkül begyeréztük. A könyvbéli állatokat pedig a valóságban is ismerni akarván, gondoztuk a kántor-tanító mindenféle állatait, vagy a mezőkre és az erdőkbe vonultunk, ahol láthattuk, hogy a nyúl valóban gyorsan fut, a róka ólálkodik, a rigó helyett a mátyás-madár rikkant, s hogy olyan begyes és főkötős a búbos banka, mint egy örökös menyasszony. így múlt el az elemi iskola hat éve. S akkor, annak a családi koholmánynak az alapján, hogy jó felfogása van a fiúnak, bevittek az udvarhelyi gimnáziumba, mely-