Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Takáts Gyula: A gyalogjárók sorsa érdekelt mindenkor

ját egyesíti. S a velük való hivatalos foglalkozás: filozófiával, természettudománnyal, irodalom- és művészettörténettel, ha jelentős adminisztrációval fűszerezve is, de naponta legalább 8—10 órát ez a mesterség, — az íráson kívüli is —, mégiscsak a múzsák környezetében tart. 6. Arra a kérdésre, hogy az irodalom hogyan ad választ a modern ember legidőszerűbb kérdéseire, ha átfutom a világirodalom képzeletbeli lírai antológiáját és benne emberöltőről-emberöltőre e mindenkor időszerű kérdésre a válaszokat keresem, akkor nem beváltható sorok receptjeit, hanem feleletként a költészetnek arra a korra és stílusra legjellemzőbb lényegét találom. A versformákban megjelent érzelemnek és értelemnek azt a magas hőfokú ragyogását és a léleknek azt a lírai hangját, amely annak idején, a maga korában épp humanitásával és tökéletességével a legtömörebb válasz volt e kérdésre. Mert a költő igazi felelete minden korban és így ma is egyrészt a mesterség tökéletes fegyverzetében a kor eszmei szintjén a teljes sikerű önkifejezés, másrészt műveikben az emberi erkölcsi erő érvényesítése a haladás érdekében. Azt hiszem e kérdésre ez a magyar és világirodalom legnagyobb költőinek válasza népük és az emberiség felé. Az ilyen versek körül ott suhog nemcsak a jelen, de a távlat nagyszerűsége is, a megérzett jövő, — és minél többet sejt meg belőle, annál nagyobb a költő! — És jelen van a társadalmi távlat ragyogása is. Bármilyen higanymozgású tömeg is napjaink világa és élete, de a költészet és a költő hivatása és művészete épp az, hogy belőle két ujja közé a lényegest vegye. Hivatása így lesz társadalmi.... De! . . . És itt meg kell állni egy pillanatra. A költő és a társadalom viszonya ma már csak kölcsönös és egymást segítő lehet. Ám az, hogy lépésben legyenek, úgy látszik nagyon nehéz ... De egy fejlett társadalom előlegezett bizalmával elérhető az, hogy ne folytassuk az eddigi általános irodalomtörténeti gyakorlatot, hogy tudniillik a társadalom legtöbb esetben csak évek, évtizedek után teszi magáévá a költőt és a művét. 7. Verseimről, hogy melyeket ajánlanám egy kortársi antológiába? Erre csak annyit mondhatok, hogy bár már sok gyűjteményben