Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Takáts Gyula: A gyalogjárók sorsa érdekelt mindenkor

a képzelet az értelemmel és realitással együtt kovácsolódott bennem akkor naiv harmóniává. És a költészet? ... Ez is a formákkal és színekkel indult . . . Rajzzal és tanult zenével. A zene a verssel együtt állandó múzsaként tanyázott házunkban. Dédapám testvére az első Phaedrus-fordítók között volt. Apám kitűnő, költői lendületű szónok és jeles hegedűs volt. Anyám színes elbeszélő. Aztán Rippl-Rónai környezete és Balázs János barátsága miatt is ez a vershajlam a képből és a zenéből mélyült tovább. Akkor 13—16 éves voltam, és kréta, víz és olajfestékek kavargó spektrumában láttam mindent. 2. Ezekből a formákból, melyek mögött a látható és a létező világ hangtalan, reális valósága lakott, nőtt ki bennem a költészet utáni vágy. A tárgyban, a szerves és szervetlen világban létező érzés megpendítésének a vágya volt ez. A reális valóságban való gondolat megszólaltatása. így lett aztán első köteteimben a költészet tárgya elsősorban a valóság, a látható. Az, amelyre én tárulkoztam rá egyre fejlődő értelemmel és az ecsettel. Arra, amely szem nélkül is rendíthetetlen nyugalommal figyel valamennyiünket. A valóság is figyel, és benne a gondolat is . . . S ezek az első versek vajon csak egy szűk tájat tükröztek . . . egy provinciát-e? — Nem! — Nemcsak a költők, de a provinciák hazája is széles e nagyvilág . . . így néztem, és így cseréltem ki a festészet és a költészet eszközeit. De a kép és a képek örökre megmaradtak a gondolatok bábáinak. így tehát nálam ez a valóság, mondjuk a táj és a tárgy és a hozzájuk fűződő lélek, szín és ritmus verseimben sem más, — legalábbis én annak szántam —, mint az a teremtéstől fogva létező anyag, melyet csak arra használok, hogy segítsenek formáikkal, realitásukkal a világot kifejezni —, azt a lírai világot, melyet a mindenség titkai között kertészkedő szellem megérezhet és fölfoghat. . . S itt van az a metszési pont. ahol a költészet és a költő a végtelennel és a végessel együtt egy személyben találkozik. így az igazi költészetben a világmindenség egy emberi méretű aránya bontakozik ki ... Ennek a mindenségnek kettős távlata érdekelt elsősorban. Egyrészt az anyag, a valóság, amelyből „nyílik a legszebb virágok édes zöldje". Tehát „a lét matériája", a kimeríthetetlen! Másrészt az anyagot és a létezést körülölelő egyre táguló végtelen. Az, hogy e kettőt megérezhetem, így ez érzés által maga