Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Palotai Boris: A fecskék többen vannak

mivel én se énekelni, se táncolni nem tudtam, anyám megjegyzését ismételgette: vele pedig mindig történik valami! A törzskávéházába is be kellett köszönnünk, ahol újságírókkal, írókkal vette körül magát. A „beköszönés" szereplésből állt. Apám szájmozdulatokkal kísérte húgaim szavalatát, s ha nógatására én is elmakogtam valamit, könnybelábadt a szeme. Máig sem értem, hogy miért ment katonatiszti pályára. Civil volt tetőtől talpig, érzékeny, szeszélyes polgár, az a gyanúm, hogy a kardját leukoplaszttal ragasztotta a hüvelyébe . . . Anyám vállán nyugodott minden. Ö volt a család pillére. Fáradhatatlan, szívós és gyöngéd. Amikor már semmink sem volt az égvilágon, àzt a semmit oly tüneményesen osztotta be, hogy sohasem éreztük a szegénység terhét. Nem bírta elviselni a rokonok jókodását, a saját lábán akart megállni, otthagyta Nagyváradot, Kassára költözködtünk. Kora reggeltől késő estig dolgozott, sohasem nyűgösen és agyonhajszolva, mindent úgy csinált, mintha a saját mulatságára csinálná, mindig kieszelt valamit, ami kiemelte a munkát a süket robotból és a felfedezéshez tette hasonlóvá. Bármihez nyúlt, benne volt az egyénisége. Hogy miből tartott el minket? Varrt — sohasem tanult varrni —, toledó mintákat rajzolt — soha-em tanult rajzolni —, parasztasszonyokkal kiazsúroztatta a házi vásznat s ő maga adogatta el a kivarrott abroszt, az ágyneműt, melyből görcsös parasztkezek olyan pókháló szálakat húztak, hogy el lehetett fúini. Ezenfelül ellátta a háztartást, s mindent jókedvűen, tele bizakodással. Éjszakánként kendővel letakart kislámpa mellett olvasott, hogy ne zavarja az álmunkat, ceruzával a kezében jegyezgetett, még arra is futotta az idejéből! Ha hoztunk hazulról valamit, ami a tehetség csíráit rejti magában, anyámnak köszönhetjük. Mikor kezdtem el írni? Mi vitt rá, hogy írásban fejezzem ki, amit izgatottan el is hadarhattam volna? Első gimnáziumba jártam, iskolai ünnepségre készülődtünk, az osztályfőnöknőnk Kikelet című versét kellett előadni. Etelka néni négy kislányt jelölt ki, hogy azok képviseljék a kikelet virágait, rám a fecske szerepét osztotta. Miután betanított minket, lelkünkre kötötte, hogy ne költsünk jelmezre, mindenki kérje meg az édesanyját, hogy szedje le kalapjáról a virágokat. Bizonyára akad otthon gyöngyvirág, ibolya, nefelejcs, amivel telehintjük a ruhákat. Majd hozzám fordult: neked papírból varrunk jelmezt. Következő órán a kislányok táskáiból előkerültek az alélt gyöngyvirágok, melyekből lógott a cérna, a töppedt ibolyák, szárukhoz tapadt bársonyfoltocskával, ahogyan a mohó gyerekujjak letépték. Majd gondosan bekrétázott hóvirágok vándoroltak Etelka néni kezébe. Tenyere, blúza tele lett krétaporral, a hímporuktól megfosz-