Illés Ilona szerk.: Mikes Lajos levelesládájából (Irodalmi Múzeum 2. Budapest, 1968)

Levelek

tam múlik, udvariasan hamiskás mosollyal feleltem, hogy: ja, ja, persze, de már unalmas itt egy kicsit s közben mélabúsan gondoltam ama két millióra, amelyet Nagy Zoltán és Bródy Pali voltak szívesek folyósítani, Az Est nagyszerű munkatársának itteni utolsó heteire és hazautazására. Buta dolog, de az embernek egy kicsit keserű ízu* az ilyesmi, pláne, ha hozzávesszük, hogy egész rakás magánhivatalnok ligézik itt körülöttem, köztük egész ifjú gyakomokocskák is, akik féléveket kúráznak itt vállalataik és betegsegélyzőintézeteik jóvoltából. Most halt meg egy Merényi nevű újságíró, akiért hat hónapig teljes panziót, három hónapig felet fizetett a Prágai Magyar Hírlap, utóbb a széplaki szanatórium ingyen ápolta. Igaz, hogy ő szegény meghalt, én még élek, s így egyelőre mégis némi fórban vagyok. Na, hagyjuk abba ezt a hülye nyafogást, négyszemközt történt ugyebár, nem muszáj szólni róla a nagyfe jüeknek, még meg találnak haragudni. A fő az, hogy külsőre ragyogóan nézek ki, nyugodt lelkiismerettel mondhatják, hogy éppen elég volt csekélységemnek a Tátrából; hogy aztán pár hónap múlva megint ml lesz, az egyelőre nem fontos. Csak azon röhögök, hogy Zádor levélben tudakozódik nálam az itteni viszonyokról s nagyban készül felfele. Még nem tudja, hogy... na, de ezt már igazán nem fejezem be. Eddig is nem tudom, mifenének írtam, legjobb volna széttépni, dehát jólesik kisírnom magam az ön derék szőrös kebelén, kedves jó Atyámbátyám, aki ellen az ősszel oly botorul pártot ütöttem, holott ön arrafelé az én igazi barátom. Az nem baj, hogy némely versekről más az ön véleménye, mint az enyém; nem az a fontos, hogy a jó versek-e a rosszak, vagy a rosszak a jók, "hanem hogy szeressék egymást az emberek. Szóval tessék megbocsátani ezt a sok zagyvaságot és egyszerűen csak annyit méltóztassék közölni sorsom bölcs és hatalmas vezérigazgatóival, hogy legalázatosabb szolgájuk hazautazik innét, hogy elsejétől jámbor köhögésével újra gazdagítsa hírlapirodalmunk Eákóczi út 54 alatti dús koncertjét. Ne tessék haragudni, hogy egy versikét sem írtam, de egész nap mindig kint feküdtem a szabadban és fázott a kezem, azonfelül pedig a mellettem lévő verandán mindig fütyült egy aljas német. Kezeiket csókolom mindnyájuknak és a legközelebbi vérköpésig Is maradok igaz hívük és legalázatosabb szolgájuk: Tóth Árpád, Miohályfy urat megkértem, hogy küldözze utánam a postám. A