Tasi József szerk.: Juhász Gyula. „Fekete album szürke erdejében”. Juhász Gyula összes fényképe (Fotótéka, Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Juhász Gyula fényképeinek ikonográfiája

mázasával, az ünnepélyes kiöltözöttség és szivszorongató elhagyatottság tudatos szembehelyezésével akarná kihangsúlyozni a vidékre szorult poéta magányát. Pedig Juhász Gyula nem volt félreismert zseni. Ellenkezőleg: méltányolták, becsülték. Ez is rajta van a felvételen. Nem elhanyagolt külsejű bohémet ábrázol, hanem kiöltözködött polgárt, aki félszegen, de önérzettel türi, hogy lefényképezzék. - Egyéni tragédiáját, gyógyíthatatlan életszorongását, melyből a halálba menekült, tartása fejezi ki. Titka össze van nőve vele, riasztóan és hozzáférhetetlenül. Ugyanazt a megdöbbenést érzem most, amikor a képet szemlélem, mint amikor utoljára szemben álltam vele. Ez az ember tisztában van kivételes képességeivel, s mégis átkozott, éreztem akkor is, most is. Miért? Nincs rá felelet. A bánata önmagát termeli, vérével újul meg, nyomottsága, életunalma alkatából következik, mirigyeinek, sejtjeinek rejtélyesen ható kiválasztódásából, amit külső eseményekkel indokol maga előtt, noha mindig tudta, hogy a racionalizálással csak áltatja magát. Nyomottsága néha engedett, máskor erősödött, de nem szűnt meg soha." (Németh Andor: Egy fénykép köré. Újság, 1937. ápr. 18. 87. sz. 32. 1. A fényképet kisebb kivágatban közli.)