Kovács Ida szerk.: Karinthy Frigyes. „Nézzétek meg ezt a fotográfiát” Karinthy Frigyes összes fényképe (Fotótéka, Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1982)

Előszó

. . . szükségképpen diadalmas vetélytársává kellett hogy váljon a valóságot szavakkal körülíró híradásnak. . . egy jól sikerült fotográfia a boxmérkőzésről valóban többet ér nekem, ha tudni akarom, mi az a boxmérkőzés, mint egy ugyanerről szóló kéthasábos riport írásban. . ." (Képírás) „Nagyon sokat hazudhattunk össze embergyerekek, hogy már csak az indulat közvetlen testi reflexében, a mozdulat őszinteségében tudunk hinni!. . . Mi más maradt hát, mint a puszta gesztus, az ősi rebbenés, ami talán mégis elárulja igaz helyzetedet, vonatkozásodat mással, önmagáddal? Nem kell dráma. Nem kell irodalom. Nem kell költészet. Nem kell színház." (Tapsolnak a moziban) Helyette itt az új karinthys találmány:/! fotografált gondolat. „Furcsa fényű fülkében fantasztikus masina, lencsék és karok bonyolult egyvelege. , . . Villany percen, belém kapcsolnak valamit, zsibbadást érzek, sötét lesz körülöttem. . . emlékek és gondolatok öntenek el.. . Látom magam mint kisgyermeket a régi pesti utcán égő arccal sietni a Szív utcai iskolába. . . És ekkor Gyűszűvirág hangját hallom. — Érdekes. . . mi ez a régi utca? Ez nagyon régen lehetett . . . milyen alacsony házak. . . és ez a kisfiú.. . aki a falak mellett kóvályog. . . nini. . . kérem élesebbre. . . hogy hasonlít magához. . . most felnéz az égre. .. persze! ez maga mint kisfiú. . . magára gondolt. . . Felordítok. — Gyűszűvirág. . . maga látja, amit gondolok?! amire emlékszem? — Ne kiabáljon, összezavarodik a kép. . . Ugyan mit csodálkozik? Hiszen, ha jól emlékszem, a maguk korában is tudták már, hogy az agyvelőben elraktározott benyomások és gondolatok képek csak. . . Megrögzített képek. . . Miért ne válhatott volna lehetségessé, hogy a gondolat és emlék belső mechanizmusa által a koponya falára vetített mozgóképet felfogjuk, átalakítsuk, ernyőkre gyűjtsük — végre le is fotografáljuk?" És e találmányt logikusan kiegészíti egy másik változat, amely már nemcsak a gondolatokat és emlékeket teszi láthatóvá „egy fehér kis vászonernyőn". „Önmagamat akarom látni - így szóltam határozottan - valóságos lényemet, azt az elvont valamit, amit így nevezek: én. És ekkor elhomályosult a sárga folt: a következő pillanatban elmosódó, fehér arc jelent meg közepén." (A lélek arca)