Csaplár Ferenc szerk.: Magam törvénye szerint. Tanulmányok és dokumentumok Kassák Lajos születésének századik évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1987)

Tanulmányok - Christian Weinek: Kassák Lajos és Szittya Emil

ország 1909. február 17-i számában, a Tudomány és Irodalom című rovat élén ismertetés jelent meg. Ebben Kassák, aki ekkor már buzgó olvasója, majd nem sokkal később munkatársa volt a lapnak, a következőt olvashatta: ,Az Újak irodalmáról. Vékony kis füzetke jelent meg ily címmel, s a szerzők — Szittya Emil és Wojticzky Gyula. Mindenről írnak, ami modern, és mindenről imádassál. Ebből a szélsőséges állásfoglalásból folyik azután, hogy halálosan gyűlölnek mindent, ami nem modern. Ez azonban oly hiba, amit az idő okvetlenül kikorrigál. Van egy másik is; sokkal súlyosabb. Ez az új gondolat, az új szempont hiánya, s ezt a fogyatkozást a rendszertelenül való tömegolvasás seprőjeként visszamaradt gondolatok halomra hajigálásával igyekeznek pótolni, de persze sikertelenül. Egynéhány tehetségre valló, csinos mondat mégis akad a szarka-akarás között, s így nem kidobott pénz a füzet ára: negyven fillér." A Stuttgartban, Kassák környezetében fölbukkanó Szittya viselkedése — mint az Egy ember élete Csavargások című részéből kiderül — az elvarázsolt királyfiéhoz hasonlított, vagy egy nemes lelkű impresszárióéhoz, és nem a kolduséhoz és csavargóéhoz. Szittya mint író és művész mutatkozott be, és nagyon aggódott Kassákért, aki ekkor íz országutak világában még viszonylag zöldfülűnek számított. Szittya ezzel szemben a csavargóélet minden trükkjét ismerte. Ő vitte a szót kettejük nevében az újságíróegyletben, s alamizsnát koldult, ugyanakkor ahhoz is értett, hogy az ingyenebéd kiérdemlése végett héberül imát mondjon a zsinagógában. Igazi szervezőtehetség volt, és bár Kassák valójában sohasem jött tisztába vele, személyiségének titkát soha nem tudta egészen megfejteni, Szittya ebben az időben igazán hű bajtársként viselkedett. Közös csavargásuk körülményeit Kassák plasztikusan ábrázolja önéletrajzi művében. Kassák több mint fél esztendőre a legfélelmetesebb nélkülözést és a legnagyobb nyomort vállalta. Szittya viszont már évek óta folytatta szinte természetes módon ezt az életet, hogy szolgálhassa a művészetet. További pályája során — mint maga mondja — „az elbukó, lesüllyedő emberek" krónikásává vált. És krónikása lett a művészetnek és a kornak is: egyéni látású művészeti íróvá fejlődött, akinek cikkeit Flechtheim Der Querschnitt című folyóiratában éppúgy szívesen közölték, mint Paul Westheim tekintélyes lapjában, a Kunstblattban, aki jelentős monográfiákat írt például Chaim Soutine-ről, s aki figyelemre méltó tárlatokat szervezett Berlinben és Párizsban. Az alapokat ehhez 1905-től 1910-ig szerezte meg. Kassák beszámol Szittyának arról a tervéről, hogy monográfiát ír a közép-európai Krisztus-képekről. Gyakran együtt vonszoltak egy jegyzetekkel teli hátizsákot az országutak végtelenjein, és Szittya menet közben firkálta följegyzéseit valamiféle piszkos füzetbe, lerajzolt bizonyos arcokat, és aztán ismét mindent visszadugott a túlpakolt hátizsákba. Nyilvánvalóan ezek voltak Kassák első tapasztalatai a képzőművészettel kapcsolatban. Szittya a képzőművészet és az irodalom megszállottjaként szinte kényszerítette Kassákot arra, hogy e területen vitákra, eszmecserékre vállalkozzon. Szittya élete végén elmondta, hogy Közép-Európának szinte minden múzeumát ismeri. Ez nagyon is igaz lehet, mert Kassák közös csavargásukról beszámolva fölidézi, hogy Szittya őt újra és újra a múzeumokba invitálta. Szittya ismertette meg Böcklin képeivel, és ő ösztönözte a templomok arhitektúrájának tanulmányozására. Az Egy ember életében a következőket olvashatjuk: „Tegnapi határozatunk szerint múzeumba mentünk. Éhes, kipihent szemekkel nézelődtem a rengeteg