Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Ferenczi László: Babits, Denis de Rougemont, Priestley és a többiek

müvek közül még annyit sem. Tudatlanságom nem zavart az olvasásban, mint ahogy az sem zavar, ha egy regény szereplőit nem ismerem személyesen. Nekem Babits volt a „népszerű nevelő", az „egyszemélyes UNESCO", hatására kezdtem a világirodalmat szisztematikusan olvasni, szisztematikusan, de nem kronologikus sorrendben. Homéroszt Ady követte, Adyt Baudelaire, Baudelaire-t Dante, majd Szophoklész, aztán Tennyson, és így tovább. André Malraux a L'homme précaire et la littérature című könyvében azt állítja, hogy a hagyományos irodalomtörténeti felfogással ellentétben az irodalom Verlaine-től Villonig megy, és nem Villontól Verlaine-ig. Babits mást sugall mint a hagyományos irodalomtörténet és mást, mint Malraux. Azt sugallja, hogy a költészet egyszerre halad Villontól Verlaine-ig és Verlaine-től Villonig. Három évtized telt el azóta, hogy először olvastam Babits könyvét. Azóta az irodalom hivatásos kutatója lettem. Minél inkább megismerek egy-egy kort, annál inkább érzem úgy, hogy Babits mindent tudott, ami csak emberileg tudható volt. Egy-egy utalását a barokk vagy a klasszicizmus problémáiról csak akkor értem meg, ha előzőleg köteteket olvasok el. Babits alig észrevehetően és nagy művészettel érintett egy-egy vitatott kérdést, nehogy elriassza olvasóját. Ahogy a Globe-színház közönségének minden rétege megtalálta a magáét Shakespeare-ben, ugyanúgy Az európai irodalom történetében is megtalálja a magáét mind a 15 éves diák, mind a hivatásos kutató. Csak míg az előbbi úgy érzi, hogy kézenfogva és meghitten vezetik végig ismeretlen tájakon, az utóbbit keményen, de azért barátságosan megleckéztetik, ha netán gőgösen felkészültnek hinné magát. Szerettem volna Az európai irodalom története néhány olyan jellegzetességéről beszélni, amely csak más érdemes művekkel való összevetésből derülhet ki. Nem törekedtem teljességre. így nem említettem Egon Friedell nagy művét sem. A Kulturgeschichte der Neuzeit három kötetben 1927 és 1931 között jelent meg, magyarul csak az első kötete olvasható. Friedell és Babits müve között olykor meglepő a hasonlóság, de erre nem tértem ki, mert nem vagyok az Osztrák—Magyar Monarchia szellemi örökségének kutatója, tehát nem tartozik illetékességi körömbe.