Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Ferenczi László: Babits, Denis de Rougemont, Priestley és a többiek

filmet szinte kezdetei óta művészetnek tekintette, és maga is tanult a technikájától. Igaz, nem szerette a futurizmust, de Ady sem, Pound sem, Stein sem, Picasso sem szerette. Nem az újdonság, hanem az új érték izgatta, és érett művészként is volt annyira nyílt, hogy a nála fiatalabb Illyéstől tanuljon. A nyíltság számára nem program volt, hanem egyfajta, hatodik — belső — érzékszerv, és mert nyílt volt, korlátait is ismerte. Ami az övé, amit egyszerre és együtt lát, az az európai görög-latin-keresztény irodalom. Picasso felől nézve ugyan korlátolt, de ami a képzőművésznek elsősorban formai, az a költőnek fogalmi és filozófiai probléma. Hogy a világirodalom, az európai irodalom vagy a nyugati irodalom egységes, összefüggő folyamat, azt Babits is, Priestley is, Sinclair is, Cohen is, és a történész-filozófus Denis de Rougemont is hangsúlyozza. Babits, Sinclair és de Rougemont a görögökkel kezdik a történet elbeszélését, Cohen a francia XII. században, tehát lényegében ott, ahol Curtius abbahagyta művét, Priestley pedig a XV. század második felében. Mind az öt mű jelentős egyéni teljesítmény, és — Cohen kivételével — egyik szerzője sem céhbeli irodalomtörténész. Ezt a folyamatot és egységet, a folyamat és egység végtelen gazdagságát és változatosságát Babits érzékelteti — mert ábrázolja — a legmeggyőzőbben. A mű kompozíciója miatt, és az ábrázolás technikája miatt. Babits premisszáival nehéz egyetérteni. Nehéz egyetérteni azzal, hogy az irodalom arisztokratikus fogalom, nehéz elfogadni azt, hogy kezdetben volt a világirodalom, és nehéz belenyugodni az Ótestamentum kihagyásába is. (A frank vagy a kelta örökség kérdése más, konkrét művekről Denis de Rougemont se beszél.) De a premisszák segítségével sikerül az európai irodalmat egységes, rendkívül gazdag, változataiban is egységes folyamatként ábrázolnia. Sinclair írókról beszél, egy-egy portré önálló egység, a portré-határ fejezethatár, és egy-egy fejezet-határral megszakad a folyamat. Priestley néha műfajokként, néha korszakonként tagolja művét, és ezzel az egységet óhatatlanul is szétdarabolja. Cohen pedig kihagyja könyvéből az angolszász irodalmakat, és ezzel lehetetlenné teszi, hogy a nyugati vagy európai irodalmat összefüggéseiben, kölcsönhatásaiban, folyamatában árbázolja. Babits Az európai irodalom történetét regénynek nevezi. Egységét sugallják visszatérő mondatai, melyek szerint a nagy szellemek téren és időn keresztül kezet fognak egymással, és a belső egységet biztosítják az előre és hátra történő utalások. Kronologikus sorrendben mond el egy történetet, melyet egyszerre és együtt lát, és csak azokról a művekről és alkotókról beszél, akiket jelenidejűeknek, azaz időtlen értékeknek tekint. Babits művekben és irodalomban gondolkozik. Tehát a műfaji tagolódás sem szakítja meg művét. Irodalomról beszél, és nem drámáról, regényről vagy versről, ezek csupán ugyanannak az irodalomnak jellegzetes megjelenési formái. Mint ahogy irodalomról beszél, és nem irányzatokról, — a klasszicizmus, barokk vagy romantika ugyanannak az irodalomnak sajátos változata. Babits nemzetek feletti, korok feletti, irányzatok feletti és műfajok feletti világirodalmat ábrázol. Világirodalmat, mely nagy szellemek egyéni teljesítménye. A szerkezetet Babits maga magyarázza meg. „Én a világirodalmat egységes áramhoz hasonlítottam, amely egyik néptől a másikhoz csap át. Mint a madár, hol itt, hol ott száll le egy pillanatra, bár dalának visszhangja olykor betölti