Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Reisinger János: „Hanem hát ki vált meg engem?" (Babits és a kereszténység; Babits és a katolicizmus)

életművéhez. Tanúskodik-e vajon ez az életmű, hogy Babits átérezte a megváltásra való ráutaltságot? Tapasztalattá tudott-e lenni nála a megtérés vágya vagy megmaradt az időnként jelentkező igény szintjén? Joggal várhatjuk, hogy egy keresztény hagyományban eszmélkedő alkotónak kitisztult fogalmai lesznek a hit küzdelméről. Várakozásunkat azonban Babits művei csak hellyel-közzel fogják kielégíteni. Némi túlzással azt állíthatjuk, hogy a kereszténységhez való kapcsolatának kifejtése akkor lenne teljes és hiteles, ha pontról pontra követhetnénk abbeli meggyőződéseiben, melyek — megakadályozták számára az érdemleges kapcsolat kialakítását. Mivel Babits bonyolult lélek volt. meggyőződései is összefüggő hálózatot képeznek. Hogyan lehet fölfejteni és tárgyunk szempontjából logikus rendbe állítani meggyőződéseit, hogy saját természetükön kívül láttatni engedjék azt is, ami elé sok esetben gátat emeltek? Másszóval: milyen keresztény felfogáshoz mérjük őket? Hiszen a kereszténység sem ma, sem története során nem volt egységes. Még a középponti s látszatra vitán felül álló tényt, az evangéliumot, Jézus Krisztus megváltói áldozatát is a legkülönféleképpen magyarázták benne. Van azonban fogódzónk. Mindegyik keresztény felekezet a Bibliából próbálja igazolni tanítását, s így kézenfekvőnek látszott, hogy Babits hitét is elsősorban a bibliai kereszténységhez viszonyítsuk, s aztán saját felekezetééhez, a katolikushoz. A pontosabb vizsgálat kedvéért ez utóbbiban megkülönböztettük a hagyomány és a Babits korabeli egyház világszemléletét is. Induljunk ki a Fájó, fázó énekből, melyet költőnk harmincegy éves korában, 1914-ben írt. Ez a vers a maga feszült szemérmességének hangján azt kérdezi: lehetséges-e éppen az én bonyolult és kielemezhetetlen egyéniségem számára az az egyszerűnek tetsző hit, melyben a több száz évvel ezelőtt élt galileai halászok — Krisztus tanítványai — részesültek? Kifelé csupa sánc, perem: befelé lelkem meztelen. Fájón mezítlen, mint beteg zománca-vesztett fogideg. Űristen, ami itt hibás, ki lesz eltömni Messiás? Jámbor halászt, hiszem, lehet: hanem kivált meg engemet? De nemcsak ez a kérdés van benne a költeményben. Nem lehet véletlen, hogy a Fájó, fázó ének úgy mutatja be a megváltást, mint valami kipótlását az emberi lehetőségeknek, mint ,,tömés"-ét egy „hibás", de nem teljesen romlott „fog"-nak. Ez a szemlélet az automatikus kegyelem jellegzetesen katolikus tanítására üt. Eszerint természetünk nem romlott meg egészen a bűneset után, ahogy azt a Szentírás tanítja, s így Istennek sem kell azt teljesen átformálnia. Aquinói Tamás Summa Theologicájának élén szerepel az a híres kijelentés,