Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Nemes Nagy Ágnes: Alany és tárgy
Az úgynevezett logikai vázat minduntalan megszakítja itt az emóció áradása, a tárgy minden oldalról való megforgatása, az asszociációk és variációk hömpölygése, hogy aztán ismét következzék a közlés, az egyértelműen letett kijelentés. Olyasféle építettség ez, mint a szökőkúté: a víz a csúcson felszökik, kezd lefelé zuhanni, de ott felfogja az első kőtál; azon túlömlik, hogy felfogja a második kőtál és így tovább, míg végre a medencében összegyűlik. A logikai, a közlő megállapítások mintegy akadályozzák, késleltetik a víz lezuhanását. De fordítva is leírható a dolog: a közlést, a logikai megállapítást késlelteti az áradás. E két tényező: közlés és áradás egymást késlelteti. Leginkább késleltető szerkezetnek nevezhetném ezt, vagy közbevetéses szerkezetnek. Valami módon összeforrasztja, egybekapcsolja ez a módszer a nyitott és a zárt szerkezetek lehetőségeit. Hogy aztán mire való a szökőkút? Azt hiszem, arra, hogy minél jobban bemutassa a víz természetét, a gátlólag elébe tett tálakon át hömpölygését, hangját, zuhanását-felszökését, fényes mozdulatait. A Babits-szerkezet — e korszakában tipikussá váló — kiválóan ábrázolja a költő természetét, amely éles, világos, metszően kérdő jellegű és ugyanakkor zsúfoltan emocionális, habzsolóan hömpölygő, a fájdalomig sűrű. Fegyelem és áradás egyszerre van jelen itt; a vers kiárad az egész világra (ilyen módon ábrázolva a rejtett, belső világot is), de nem árad szét. Egy szélső ponton — nem egy művében nagyonis szélsőséges, végsőkig feszített pillanatban — az áradó visszatér saját medrébe, a logikum ledöntött-felépített ön-korlátozásáig. De mást is megmutat ez a szerkezet, nemcsak Babits költői természetét. Ügy gondolom, a dolgok természetéből is magába foglal valamit. Az emberi tudat bizonyos fajta működésének képét adja: ráció és emóció, tudat és tudattalan, gát és gátszakítás egymásba gabalyodó, egymáson átfutó grafikonjait. Világos ugyanakkor, hogy ezekben az áradásokban nemcsak az emóció szalad meg, hanem a játékos kedv is. A született gondolkodó született játékos, akinek persze, korszaka is alájátszik. Micsoda bravúros, csavaros, századvégi dekorációk, mennyi cseppentett méz a szavakban! S a rá személyesen jellemző túllendülés — mindig-többet-a-vártnál —, amely a vers minden porcikájában jelen van, rímben-ritmusban, ismétlésben, alliterációban, képszivárványokban, lám, a szerkezetet, a vers legbelső testét sem hagyja érintetlenül. Sőt, talán ott mutatkozik leginkább (mert rejtett-szervesen), kialakítva magának ezt az áradóarioso vers-boldogságot, az alkat kemény medrében. Érdekes különben, hogy a babitsi játékosság szinte sosem tud könnyeddé válni, mindig marad benne valami súly. A nagy magyar szecesszió legsúlyosabb játékosságával van itt dolgunk, kőoszlopok „táncával" — hol van ez Kosztolányi, Tóth Árpád rögtönös bubájától? Babits határozottan nem bűbájos költő, leküzdhetetlen monumentalitás van benne, szecessziós ékítmények mögött. Ami pedig a költői ént illeti az Esti kérdésben, az bújócskázik velünk. Az első részben egyáltalán nincs jelen, a másodikba belép, mint második személy, mondhatnánk, egyszerű önmegszólító formulával: a vers előre-haladtával, a távlatok szélesedésével azonban egyre jobban eltolódik az amúgy is én-társnak tekintett én-től. „Vagy vedd példának a piciny fűszálat": ez a „vedd példának" már biztosan nem első személy és nem is második: ez már kétségtelenül általános alany. Az itt szereplő „te" mintegy glisszandóval csúszik át az ,,én"-ről a mi, az ők, a mindenki felé.
