Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

UTÓSZÓ HELYETT - Németh G. Béla: Mint különös hírmondó (Szerep, vállalás, identifikáció)

gondolati szférába, mely a hazai közönségtől jórészt idegen volt, — nem csak gazdagította, de újabb erős szálakkal szorosabbra is kötötte líránk kapcsolatát az európai költészethez. De még két fontos, ma különösen sokat emlegetett kérdésben is érdemes Babits e versének, e kötetének, e korszakának tanulságára és útmutatására figyelnünk. Az egyik a hagyományé, a másik az identitásé. Az európai irodalmakat, köztük természetesen a magyart, egy közös szellemi valóság, örökség, folyamat, szerkezet részeinek tudta, s nemcsak elfogadta, de meg is kívánta a közös örökség új meg új termékenyítő recipiálását. Részint elhárította azt a némely romantikusoktól kezdve máig újra meg újra fölbukkanó s előtérbe tolakvó nézetet, hogy csak az anyanyelven kifejezett jelentést fogadhatjuk be teljes értelmében, s még inkább el azt az elképzelést, hogy csak a hazai hagyomány beltenyészetében lehet és szabad a továbbfejlődést megvalósítani. Ha valahol nemzete irodalmában feltűnő szervi hiányt érzett, s ugyanakkor olyat talált a közös örökség közös kincstárában, ami részben pótolhatta a hiányt, illetőleg annak belső pótlására ösztönözhetett, igyekezett afelé terelni a figyelmet. Fordításai igen jelentős hányadukban e meggondolásokból jöttek létre, az Amor Sanctustól az Iphigéniáig, az Eraíótól a Divina Commediáig, s értekezői munkáinak hangsúlyait, figyelemgócait is jórészt ez a törekvés alakította ki. A görög tragikusok számára éppoly természetszerűen saját hagyományt jelentettek, mint Szent Ágoston és Montaigne, Goethe és Nietzsche, mint Arany és Vörösmarty, Kölcsey és Berzsenyi. Szorosan kapcsolódik a hagyomány kérdéséhez az identitás divatos, ám végig csak ritkán gondolt kérdésében. Az identitás csodaszerként való örökös emlegetése könnyen fenyegeti az egyént és nemzetet, az egyént és közösséget azzal, hogy gondolkodását egy valaha állítólag megvolt, ám elveszett boldog és üdvözítő azonosságtudat egykori állandóságának hitével csalja, illetőleg majdani állandóságának illúziójával kábítja. Babits korábban is tudta, s épp e versétől, e kötetétől, e korszaktól még inkább tudja, hogy az emberi identitás legfőbb lélektani-történeti vonása éppen folytonos felbomlása, örökös átalakulása. S így igazában az új meg új identifikáció a valódi feladat. Változó önmagunk új meg új meghatározása szakadatlanul változó létezésünkben. Erkölcsiségünk errevaló folytonos elszánása, szellemünk errevaló állandó képessége, lelkünk errevaló örökös készsége a kötelesség. A goethei változandóság az állandóságban, állandóság a változandóságban belátása. Babits kései lírája ennek az elszánásnak, ennek a készségnek és képességnek ki nem hagyó megnyilatkozása, műalkotássá formálása. Jól tudja, hogy az identitás állandóságának vágyképe valóban ott él a lelkekben, a szellemben; megadni azonban magunkat neki a nyugalom illúziójáért könnyen, nagyon könnyen statikusan fölfogott (nemzeti, vallási, politikai, ideológiai stb.) eszmék és eszmények dogmás rabságát jelentheti egy elmerevült ideálképhez való gépies alkalmazkodást, az ideálkép folytonos újraalkotása, korrekciója nélkül és helyett. Korai Bergson-tanulmányának magasztaló, messze túlértékelő minősítéseit, róla szóló kései dolgozatában jórészt visszavette Babits; az örökké velünk együtt változó, a minket is változtató idő — ezer más forrásból és tapasztalásból is származó — felfogását azonban megtartotta.