Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Nemes Nagy Ágnes: Alany és tárgy

val az élén, nem nyújtott volna épp elég rágni-valót a bírálóknak, de Babits még külön is nehéz falatnak bizonyult. ,,Hideg", „csinált", „poéta doctus" (ez természetesen szidalom), „nem igazán lírikus" — ezek a jelzők kezdettől kísérik pályáját. Egyszerűen nem volt példa, nem voltak fogalmak arra, hogy ezt a valóban ritka költői alkatot, módszert, körül lehessen keríteni, hálóba lehessen fogni. Babits megengedte magának, hogy kevéssé kedvező körülmények között, egy anyagi létében, politikai, nemzeti tudatában szinte állandóan fenyegetett társadalom keretei között magasabbra nézzen, megengedte magának, hogy az ember világba-vetettsége, az úgynevezett homo sapiens testi-lelki léte-nemléte, alapvető paradoxona foglakoztassa (valahogy úgy, ahogy Bolyai megengedte magának a nem-euklideszi geometria fényűzését). Ebben van szellemi-költői bátorságának különlegessége. Nemcsak azért, mert magára vont ezzel megnem-értést, szitkot-átkot — azt más is magára vonja. De a legnagyobb, legélesebb eltérés a szokásostól nem az, amikor környezetünkkel ellentétes véleményt állítunk, hanem amikor másról állítunk valamit. Amikor nem szegődünk az adott alternatívák egyik oldalára sem, hanem más problémasort ragadunk meg a világból, amikor képesek vagyunk túllépni az adott magatartások választékán egy másik szemlélet látóhatára felé. Vagyis felfedezünk valamit, ami nem volt vagy kevéssé volt jelen a költészet világszéles földrajzi atlaszaiban, mintha valaki egy tájnak nem térképét akarná felrajzolni, nem látványát, nem is flóráját és faunáját, mezőgazdaságát és városait kívánná feltárni, hanem •— váratlan mozdulattal — a geológiáját. Az emberi lélek geológiája érdekelte Babitsot, kialakulása és alakulása, meghatározottsága és robbanó véletlenei. A költői újdonságnak fajtái és fokozatai vannak: másképp mondani, mást mondani, másképp-mást mondani és — mint bátorkodtam említeni — másról mondani valamit. Nem állítom, hogy mindezek nem függnek össze szorosan, hogy nem járják át egymást, de bizonv átjárják, de bizony nehéz volna az újdonságok és más-ságok rétegeit hajszálvéknyan szétszeletelni. Különösen, ha olyan tömötten réteges jelenséggel állunk szemben, mint Babits, akinek geológusi mivoltához csöppet sem volt könnyű közelférkőzni. Annyi, armvi minden volt benne, ami elfedte, vagy inkább másutt láttatta költészete magvát, s ami mind-mind sokkal szembetűnőbb volt: tárgykénéi tündöklése, bagvománvos-úi, úgynevezett formaművészete, nyugtalan-nagv kultűranyaga. magának a szimbolizmusnak földindító újdonsága, azon belül jellegzetes magyar és saiát szimbolizmusa, nvelve-zenéje-hangja. alliterációi és iátékai. a századvégi édes futamodásokat megzabolázó kéménvsége. versfelületei márvánvossága, amelyek mindegyike, akár külön-külön is revelálta a nagv költőt. Minek, ugyan minek kellett volna ezek mellett még masabb, még újabb újdonságot keresni? Pedig volt ilyen. Ez a bizonvos mást-látó szem volt az. a mindezek mögött lelki létfeltételeket tapogató, és tőle elválhatatlanul az a költői kéz, amelv a lírai ént kiemelte a vers középpontiából, a romantika óta szokásos ,.én-bpszélek"-et más énné, több-énné, nem-énné tette, ilven módon létrehozva a (maid leendő) obiektív líra korai modelljét. Ügy gondolom, éppen ez volt az. ami Babitsot aránylag nehezen lenyelhetővé tette, innen a hidegségi-mesterkéltségi vádak: nem volt könnyű megszokni, egyáltalán tudatosítani, még az értők kicsiny körében sem, hogy a költő „máshol van" a versben, mint ahol lenni szokott. S ez az, ami költőnket élesen elválasztja nagy társaitól, akikkel — irodalmunk aranycsapata — együtt egyek, sokszorosan összefonódottak. A magyar szimbolizmus sok mindenen átlépett, hétmérföldes csizmájával, a magyar költészetben. Egyen