Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

DOKUMENTUMOK - Sőtér István: Babits Mihály 1883—1941

volt ez mégis, az elefántcsonttorony pedig szigorú Őrhely, melynek ormáról hamarabb megpillanthatta a fenyegető felhőket, mint az élet zűrzavarában elvegyült küzdők. S hamarább is emelhette fel szavát, hamarabb hozhatta el a vész hírét, melyre oly kevesen vetettek ügyet. Mi sem állott távolabb ettől az Akadémiától és elefántcsonttoronytól, mint az élettől való elvonulás, a sértődöttség és a béke szelid sóvárgása; az Igazság, a Tanítás /vágya nem hagyja nyugodni megszállottait, szót kér és elküld a Városba, mint az Űr Jónást ,-— ha kell, akár a Cethalban is! Érdekes lenne nyomon követni, mint alakult ki Babitsban ez a hivatástudat, mely oly hatalmas lánggal fűtötte át életét. Már Szent Ágostonban is elsősorban az Igazság megszállottja vonzotta s a vallomások irodalmi érdekességén túl, ez a vonás tette rokonszenvessé számára ezt a nemegyszer komor, kétkedésre is hajlamos szellemet, kiben talán saját hitének vívódásait és vargabetűit követte nyomon. A középkor nagy „világnézeti" vitájában ő kétségtelenül Ágoston oldalára állt volna Tamással szemben. Az a hatalmas erkölcsi alap, melyre Babits tanítása felépült, benne rejlik már a csodálatban, mellyel Szent Ágostonnak adózott: „Az Igazság tevékeny és harcos katonája ő; de oly harcos, aki a legfőbb jutalmat a békében látja, ki bár elszánva egész éltén át küzdeni, szemeit folyton a nagy, elérhetetlen nyugvásra csüggeszti, melyet az Igazság teljes birtoka ad." Mindezt csaknem szórói-szóra elmondhatnók Babits Mihályról is. Példája elsősorban erkölcsi példa s ennek fénye mellett még művének irodalmi jelentősége is csaknem mellékessé válik. Van valami aszkétikus vonás ebben az erkölcsben: szigorú és szikár, anélkül, hogy komor lenne, mélységesen keresztény, teli egy türelmes, elfogulatlan, szabad humanizmus derűjével és bizakodásával. Még a tévedést sem ítéli máglyahalálra s az igazságot sem akarja izzó vassal a hitetlenek homlokára sütni. Magányos erkölcs, akár a szenteké és hősöké: az ő tanításában az írástudó visszanyeri ősi, csaknem vallásos szerepét, kősziklára építő, makacs tisztaságát: „még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az írástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát — míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit." Elég egy pillantást vetnünk prózai stílusára, hogy felismerhessük fegyelmének mértékét, a lélek örökké készen álló éberségét és elszántságát, s az összhangot, mely e világnézet legszebb dísze, örömének és szeretetének gyümölcse. Ez a stílus levetette magáról az első esztendők édeskés modorosságát, versen felnevelt próza ez, akár a Kosztolányié, mélynek e sajátosságára legelőször ő figyelmeztetett. Egyszerűségében, latin világosságában mégis rokon a verssel ez a stílus, átmenetei, hajlatai, szemérmes csengése a rímekkel játszó költő fölényét árulják el. Milyen kevéssé pompázó, zeneiségében milyen mértéktartó és józan. A kifejezés a Gondolat eszköze marad mindvégig, hajlékony, nemes eszköz, de inkább átlátszó, mint csillogó: mondanivalójának egyetlen porcikáját sem akarja fényes fátyolba burkolni. Inkább pőrén mutatja meg, keménységében és görcseiben. Könnyű, anélkül, hogy könnyed lenne — a fény, a levegő s a felhők könnyűsége ez. Fiatalkorának játékossága csakhamar elvész valami töprengő, vívódó komorságban — de maga a gondolat mentes ez utóbbitól. Nem érezni rajta a gondot, mely szülte és simára csiszolta. Nem bonyolult és hivalkodó: csak az igaz gondolkodók tudják ily egyszerűen kifejezni