Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)
dalmi tény lenne, amely nem tudjuk hogy miért következik be, amelynek éppen a mozzanatát nem értjük. Az eszmék valóban elkopnak, nemcsak az eszmék kopnak el, elkopnak a kifejezések is. Lassanként azok az eszközök, amelyekkel az eszméket kifejezik, formulákká válnak. Ami kezdetben expressio volt, az formulává halványodik, megkésett variánsokkal kifejezett gondolat, új szín nélkül. Az irodalmi műfajok mégis élnek tovább, és semmi újat nem mondanak. Az irodalomtörténetből jól ismerjük, hogy egy műfaj teljesen elveszti az életét, és mintegy áléletet él. így volt az eposz műfajával Görögországban, vagy a hellenisztikus korban, amikor az eposzírók Homérosztól örökölt sablonokat tudtak variálni a végletekig és látszatra egészen új műveket alkottak annak ellenére, hogy bennük bármilyen új gondolat vagy érzés megjelent volna. Tehát látszólag tovább élt a műfaj, valójában holt visszaadása a réginek. Majd minden műfaj mutatja ezt. A világnézet ugyanaz volna a hellenisztikus korban, mint az eposzi korban? Nem! Ez megváltozott, de nem jut ez a változás kifejezésre ebben a műfajban. Miért? Ez a kérdésünk. Mi okozza, hogy egy műfajban kifejezésre jut a változás, hogy a műfaj átalakul? Tehát nem a világnézeti változás oka a fontos, hanem az irodalmi változások oka, az: hogyan lehet, hogy valaki észreveszi a világnézeti változásokat és kifejezi? Mert hiszen nyilvánvaló, hogy az az alexandriai író, aki így variálta az eposz-sablonok formáit, nem vette észre, hogy ez nem fejezi ki az ő világnézetét. Éppen úgy az az Arany-epigon se vette észre, aki a 80—90-es években próbált verselni Arany János versmódszereivel, hogy néki más élményei vannak, s lehetetlen azokat a régi eszközökkel kifejeznie. Világnézete ennek folytán kifejezetlen maradt, sőt többet mondok: megalakulatlan maradt, mert hiszen ha tudatossá vált volna, a kifejezéséhez egy fundamentum kell, sőt majdnem az irodalom kell hozzá, a kifejezésnek bizonyos speciális szerepe kell hozzá, az, hogy a világnézet közeledjen és a mások világnézetével való érintkezés folytán tudatossá váljon. Ez nem történt meg. Miért? Erre nem lehet mást felelni, minthogy nem jelentkezett egy tehetség, egy zseni, aki ezt meg tudta volna csinálni, aki észrevette volna a változást, aki ennek alapján azt ,a világnézeti változást, mely benne mozgott, azt ki tudta volna fejezni, s mert ő az új világnézet alakítására meg tudta volna tenni az első lépést, a világnézetét alakítani az irodalomhoz, és ez megfordítva is fennáll. Hogy tehát bármi alakulhasson, egy zseninek kell jönni, aki a kifejezés titkát bírja, mert az irodalom nem puszta szórakozás, hanem maga az eszköze az emberi gondolatok kialakításának; éppen a közlés által és a kifejezés által fog a világnézet tulajdonképpen kialakulni. Ha tehát a világnézet változásának titkát keressük, elsősorban az irodalom változásának titkát kell keresni. Ha megfordítjuk a dolgot és nem azt mondjuk, hogy az irodalom változásának titka, — hanem megfordítva [a világnézet változásának titkát] is mondjuk, akkor mindezek közös titkát csak egyben lelhetjük meg, a zseni jelentkezésében, aki képes észrevenni a változást, ennek kifejezést adni és ilyen módon új világnézetet fejleszteni. Ez megfelel annak, amit már megállapítottunk: annak, hogy a műfajnak, minden „fajnak" változása — amint Brunetiere mondja az ő darwinista elméletében — tulajdonképpen az egyéni változat megjelenésével következhet csak be, egy véletlenséggel, azzal, hogy megjelent az az egyéniség, akiben az új változat megérett.
