Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)
S ezer halált szórván kegyetlen markokból, Koporsót csinálnak egész országokból! „Mint az éhes medvék . .." közel állnak a homéroszi hasonlatokhoz, mely maga egy kép, Batsányinál két kép él egymás mellett: a medvék és a nép. De a metafora nemcsak éppen az, amit a poétikák értenek alatta, gondoljunk arra, hogy ezt a hasonlatot hogy mondaná egy modern költő. Azt mondaná: különös, borzasztó időket élünk, medvék jönnek . .. Nem azt mondaná, hogy a népek úgy betörnek, mint a medvék, hanem egyenesen az asszociációi mélyéből felszedett képet, hasonlatot mondaná, és ez egészében őnála annyi, amennyit ki akar fejezni. Tehát nemcsak szómetafora van, hanem eszmék metaforája is van, abban az esetben, ha két eszme összeolvad. Gondoljunk még arra, hogy itt az eszmék ritmusának egyik változatával állunk szemben, az egyik költészetben az eszmék ritmusa más, lassúbb, kevésbé összeolvadó, mint a másikban. Micsoda világnézeti változásban kell a gyökerét keresni ezeknek, hogy fejeződhet ez ki a filozófia keretében? Talán úgy, hogy a világ tényeit jobban összefüggőnek érzi a modern ember, mint a régi ember, akinek minden teljesen egy különálló, új dolog volt. 1919. május 15. Megállapítottuk kedves hallgatóim a világnézet összefüggését az irodalom változásaival, de jeleztük egyszersmind azt is, hogy a világnézeten nem éppen a szavakkal és filozófiával közölhető gondolatokat értjük, amely szerint filozófiai gondolatok általában az emberiségnek oly rétegei számára sarjadnak ki, mint amilyen széles réteget érdekel az irodalom. Nem a filozófiai világnézetről beszélünk tehát, hanem valami hangulatáról, valami olyan ritmusáról az ember egész lelkiéletének, amely meglátszik az eszméknek ritmusán, a gondolat és kifejezés ritmusán, s bizonnyal jelentkezik a koroknak filozófiájában éppen úgy, és függetlenül, mint ahogy az irodalomban. Arra a ritmuskülönbségre, amit az eszmék között érezhetünk különböző korokban, a lelki életnek arra a ritmuskülönbségére próbáltuk azt a legfeltűnőbb példát megmutatni, amit a régi és új költészetnek a különbsége mutat. A költészeten itt általában a „magas" költészetet értjük, a kifejezésnek azt a módját, amikor az élményak lelki tartalommal felgazdagodva, tehát emlékekkel, egyéb távolabb eső élményekkel asszociálódva kerülnek kifejezésre a lélek műhelyéből, vagyis azt a módját az irodalomnak, azt a jelentkezését az irodalmi erőknek, amelyeknek a legfeltűnőbb formája és így eszköze általában az, amit rendesen hasonlatnak szoktak mondani. Mert a hasonlat az, mellyel a régi élmények az újakhoz kötődnek, amivel a nyers élmény felveszi magába a léleknek régi élményeit, a lélekkel már összeállított élet-darabokat, és ezekkel meggazdagodik. És ez a hasonlat egészen más a régi költészetben, mint a modern költészetben. A régi költészet hasonlat-típusa, a homéroszi hasonlat nagyon sokáig élt, amely két dolgot egymás mellé állít. Az egyetlen köze ennek a két dolognak a hasonlóság. Ez a külső analógia: valamint ez..., éppen úgy az... A hasonlat teljesen a logikai formák között, éles egymásmelletiségben gördül le. Egészen másként van ez a modern költészetben. A modern költészet, amint általában a modern ember, több összefüggést érez a dolgok között. Éppen ez
