Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)
hanem az egész világgal szemben áll így, s ezért minden műve tanulmányszerűvé válik. Amikor minden művében a gondolati, már-már logikai elem fog túlsúlyra jutni, filozofikus lesz az író egész attitűdje az élettel szemben. Lehetséges, hogy egy regényt inkább a kritikai művek közé sorolhatunk, mint a költői művek közé. Nem a tartalmi dologról van szó; bármely világnézet, bármely irodalmi kor, áramlat közlésre juthat egyformán, akár könnyű regényekben vagy egyszerű versekben, akár a „magas" költészet új formai és gazdagított stílusában, akár kritikai alkotásokban. A három dolog, a három osztály tulajdonképpen három különböző attitűd, amelyeket az élményekkel szemben el lehet követni. Az egyik attitűd legközelebb áll a praktikus élet-attitűdhöz. Ez az, amely az élményeket egyszerűen éli s ily módon közli. A másik attitűd az a gazdag lélek-attitüd, azé, akinek sokkal fontosabb Önmaga, akiben az élmény nem marad meg, s nem jut kifejezésre azonnal a maga nyerseségében, hanem a saját lelkével gazdagodik fel, stilizálódik és közlésre jut egy magasabb stílusban, nem úgy, ahogy a valóságban van, hanem az élmények minden pompájában, gazdagon. Ez a magas költészet stílusa. Végül a harmadik attitűd, amelyet az élettel szemben el lehet követni, ha az élettel szemben mintegy kritikai tekintetem van, ha minden élményem csak jelent valamit számomra, és pedig valamit, ami nem bennem keresendő, ami énkívülem esik, minden élményemet úgy tekintem, mint valami kívülem való dolognak, élményeknek jeleit; és kritikai, filozofikus álláspontot foglalok el vele szemben. Mondom, amennyiben ez a felosztás sem nem külsőleges, sem nem tisztán tartalmi (vagyis amely íróhoz, kritikushoz, áramlatokhoz kötődik), ezt látom az egyetlen felosztásnak, amit mindig lehet, bármikor lehet az irodalomban alkalmazni. Mert ez magának az expressiónak lényegéből következik, mely tényleg az élménnyel szemben ennyiféle közlést adhat: az érzés kifejezésének közvetlensége ennyi fokozatot tud felmutatni, legalábbis az eddigi irodalomban ennyit könnyen lehet látni. Dehát ezt nem akarom mint végleges felosztást adni, tisztán mint egy lehetséges útját annak, hogy egy és ugyanazon áramlaton belül is bizonyos stílusokat tudhatunk megkülönböztetni az irodalomban, amelyek nem is tisztán műfaji stílusok, hanem ennél mélyebben fekvő stílusok lennének. Az irodalom tudománya mindenesetre minden igazi kutatásban a történeti szempontra van utalva. Egészen biztos, hogy bárhonnan indulunk ki, mindig arra juthatunk, mihelyt az irodalomban nem tisztán az expressiónak a szóból magából kikövetkeztethető formáját vesszük tekintetbe, hanem amelyekkel tekintetttel vagyunk arra is, amit közöl, akkor rögtön történelmi szempontokra vagyunk utalva, mert nem lehet olyan a priori felosztást, stílusokat csinálni, amit történelmi szempontokkal és előre megalkothatnánk. Ezért tehát az irodalmat csak hosszmetszetben lehet — mint mondtuk — felosztani. Csakis a korszakok azok, amelyek tulajdonképp tartalmi kategóriákat tudnak létrehozni az irodalomban. Hogyha ez így van, és hogyha más részről igaz az is, hogy nem lehet gépiesen csinálni ezt a felosztást, vagyis csak egy objektív idő-egység, akár század, akár generáció vagy másfajta időegység lenne is az, amely szerint pontosan el lehetne vágni a korok kezdődését és végét; hogyha tehát tudnunk kell a történelmet előre, az irodalomtörténetet magát előre ismernünk kell, csak ezután lehet osztályozni. Hogyha iskolák, új áramlatok, világnézetek szabják meg azt, hogy egy új korszak állt be, akkor az első és legfontosabb kérdésünk az lesz — amit a mi
