Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)

kább negatív. Nem különb, mint amennyit várni lehet a fejlett szellemi tudományokat érintő olyan tudománynál, amely egy sor változó, folyton-folyvást változó, soha nem ismétlődő, ezért mindig egyéni jelenségek halmazatával foglalkozik, mint amilyen az irodalom. Az eredmény, hogyha összegezni akarjuk, a következőkben foglalható össze: az irodalmat nem lehet másként csoportosítani, mint a történeti fejlődés figyelembevételével, olyan áramlatok, irányok, iskolák szerint, amelyeket a történeti fejlődés hozott létre. Ilyenformán semmiféle a priori csoportosítása az irodalomnak nem lehetséges. Nem lehet olyan csoportokat csinálni, amelyekre az összes, minden [sic!] irodalmat fel lehetne osztani, azt is, ami ezután következik, amelyekbe egyszerűen be lehetne illeszteni az ezután felmerülhető jelenségeket, mint már kész skatulyákba. Minden új áramlat egészen új jelenség, s egészen új skatulyát is igényel magának. Ha így próbálnánk egy-egy áramlat keretén belül is ezúttal áttekintést csinálni, amelyet minden áramlatnál, minden újabb történeti iránynál mindig újra lehet alkalmazni, akkor ez vagy nagyonis külsőleges felosztás lenne, mint például a nyelvek szerint történő, vagy pedig a népszerű műfajok szerint [történő], mert hiszen láttuk, hogy a műfajok is a rendszeres elkülönítésekben teljes mértékben külsőségeken alapulnak, vagy pedig a felosztás már társadalmi szempontokat foglalna magába, és ha egyszer ezt foglalna magába, akkor ez csak történeti felfogás lehet, akkor ez már rokon azzal az áramlattal, amelyben megjelent és egy más iránynál az nem alkalmazható, mert a más irány egészen új tartalmat hoz, s új felosztást igényel. Ha tehát állandó típusokat akarunk keresni, az irodalmat csak olyan szempontból lehet és kell néznünk, amely nem teljesen külsőleges, sem nem tartalmi. Ilyen szempont csak egy lehet, amely a közlést magát közlés formájában — vagyis abban a viszonylatban, amelyben bármely közölnivaló a közlés módjával él —, veszi alapul. Ezen az alapon, vagyis a közlés formája alapján próbáltunk merészen, egységesen olyan típusokat felállítani, amelyek alkalmazhatók minden irodalomra. A közlés tudniillik mint közlés vagy egészen közvetlen lehet vagy pedig olyan, amely az élményt mintegy mégegyszer átéli és egy új lelki tartalommal gazdagítja, tehát nem viszünk az élménybe elsődleges közlést, hanem annak mintegy már felgazdagodását, végül pedig olyan, amely már nem is a hatás által felkeltett élmény, hanem egy már kifejezésre jutott élményt, expresszió által felkeltett élményt vesz alapul, dolgoz fel, és ez a kritikai irodalom. Ez a felosztás, ha így nézzük, nem tisztán külsőségeken alapul, tisztán a külső forma esetlegességeire alapozott. Mert például az epika és líra, vagy a líra és dráma megkülönböztetésekor előrelépett valamelyest, ahogy némely dráma sokkal közelebb áll a lírához, mint más drámai műhöz (görög dráma — modern líra). Egészen bizonyos, hogyha ezt a három csoportot állítjuk fel, akkor a lényegileg együvé tartozó művek együtt is fognak maradni, mert a közlés formája egyforma. Például a görög dráma, amely kétségkívül nem elsődlegesen, a maga nyerseségében adja az élményt, mint a modern regény vagy dráma, hanem azt egy nagy lelki tartalommal gazdagítja fel, a lélek zenéjével, hasonlatokkal, a lélek különböző asszociációival gazdagítja fel, tehát a „magas" stílushoz tartozik. A modern irodalomban tehát közelebb áll a lírához, amely szintén meggazdagítja élményét, mint a drámához, amely az élményt (nem mindig) a maga nyerseségében festi. Így tehát mindig együtt maradnak azok a művek, amelyek lényegileg együvé tartoznak. Még a kritikai irodalmat bevonva is észrevesszük ezt. A kritikai irodalmat említve, nem kell alapjában csak az úgyne-