Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)

változat megjelenésében, és annak az átalakító erejében találta meg, akkor az is fontos lesz, hogy közben a műfajoknak — és így általában a többi műveknek az együttes vizsgálata — nem lehetséges másként, mint hogyha tekintettel vagyunk azokra a szellemekre, egyéniségekre, akikből ezek a művek kisarjadtak. Tehát tekintettel vagyunk a művek genezisére, tekintettel vagyunk úgy történeti, mint másrészről pszichológiai, lélektani motívumokra is. Ez fog teljesen megfelelni a mi előzetes megállapításunknak, hogy tudniillik minden olyan szempont, amely tisztán a művekből indul ki, előbb-utóbb az íróhoz kell hogy vezessen, éppen így ez fordítva is érvényes. Ha már most Brunetiere elmélete így a mi fejtegetéseinkbe beleilleszthető, bizonyos mértékig elfogadható, akkor az eredményünk, a konklúziónk az lesz, hogy nem lehet stabil műfajok szerint áttekinteni az irodalmat, nem lehet megállapítani a priori esztétikai szabályokból, sem pedig az eddig létező művek összességéből olyan stílusokat, műfajokat, amelyben minden lehető és az ezután keletkező mű a priori beosztható lenne, hanem egyedül az idő szempontjából nézhetjük, tehát az irodalom felosztása csak mintegy hosszában, hosszmetszetben, az idő irányában történhet, minden más felosztás egyoldalú marad. Hiszen bármely kategóriát vennénk, amely nem időbeli kategória volna (a nemzetin és a műfajin kívül), minden téren ugyanerre az eredményre jutnánk. Felvethetnénk valamely természettudományi tételnek a lehetőségét, például tagolhatok az irodalmak külön törzsek szerint (mely nem egyezik a nemzeti szemponttal), melyek az irodalmat alkotják. Ez valamivel mélyebbnek látszanék a nemzeti szempontnál, mert az írókat nemzetileg csak a közös nyelv tartja össze. Ez valamivel mélyebbnek, természettudományosabbnak tűnhetne. De ha meggondoljuk, végeredményben az ok az időbeli szempontra vezet [vissza], mert a törzsek nem állandóak. A fajok nem is valamely a priori kategóriák, hanem változó történeti jelenségek, a történet genezise által létrehozott időleges tünetek, amelyek tehát, feltételezésünk szerint, megint időbeli és történelmi kategorizálásokra vezetnének bennünket. Ha ezen azáltal akarnánk segíteni, atniáltal próbált némely elméletíró segíteni: tudniillik, hogy nem az embert vette felosztása alapjául, nem a fajt, akiből a mű sarjad, hanem a miliőt, amelyben a faj él. Pl. a tájakat és az egyes tájak, éghajlatok, országrészek miliőjében kifejlődött és így a saját, különös lelkitartalommal színeződött irodalmakat vette külön stílusoknak, pl. az összes irodalmat — latin, görög, olasz irodalmakat —, amelyek az itáliai félszigeten megtermettek, s ezekben keresett valami közös vonást, amelyek a tájnak az évszázadokon keresztül sem nagyon változó behatását mutatnák. Ez a szempont nagyon egyoldalúnak tűnne fel előttünk, mert hiszen a miliő sokkal csekélyebb jelentőségű az irodalomban, mint egyrészt az irodalmi formaképek hagyománya, másrészt talán a faj lelke, s legfontosabb az egyéniség. Tehát csekélyebb fontosságú mozzanatot akar választani a felosztás alapjául. Ez csak egyoldalú felosztást eredményezhet. Hogy mennyire nem esik az irodalmi fejlődés vonala egy vonalba akár a fajnak, akár a tájaknak vonalával és képződményeivel, ezeknek megértésére olyan példára gondolok, mint az eposz fejlődése, amely kétségkívül egyvonalat alkot az irodalom fejlődésével Homérosztól Vergiliusig, Tasson át Zrínyiig, látjuk, hogy itt a legkülönbözőbb tájak — Kisázsia, Itália, a magyar végvárak — részt vesznek a fejlődés kialakításában, s a legkülönbözőbb fajok szintén. Tehát megint az az eredmény, hogy mindenben csak egy történeti szempont vezethet, éspedig oly történeti szempont, mely a mű formai fejlődésével