Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében

elvű. S a filozófiai mellé szorosabban vett teológiai elem is társul benne: üdvösség- és megváltástani. Amit, persze, történetfilozófiainak is fölfoghatunk. Am egyik elem sem az intézményesedett egyház tételesített tanításaiból való. Ellentmondani látszhat ugyan ennek az utolsó mondatnak az a forró vallomás, amelyet rögtön e könyve bevezetőjében tett a mindenkinek és mindenkor nyitott Egyházról. Míg azonban Szent Ágostonról legizzóbb fejezeteinek egyikét írta meg, a nagy Aquinói mellett, ámbár a himnuszköltészetnek is kiváló mestere az, egyetlen mondat obligát főhajtásával ment el. S ha könyve egészében tekintjük mindazt, amit az Egyházról a legkülönbözőbb helyeken mondott, világos, hogy az ókeresztény egyház az ő Ecclesiája, amelyben minden rendű, rangú, nyelvű, nemzetségű megváltásra és megvilágosodásra, megtisztulásra és megemelkedésre vágyó lélek egyformán otthont találhat vágyának, s e vágyában testesülő emberi voltának. így hát nem is katolicizmust kellene igazában mondanunk, hanem inkább katolicitást, egyetemességet, a biológiai létnél, sőt, a pusztán rációs létnél is többre vágyók legnagyobb, legigazibb egyetemességét. Meg kell azonban itt egy pillanatra állnunk egy joggal fölvetődő ellentmondásnál. A 18. és 19. században katolicizmus és liberalizmus engesztelhetetlen ellenfelekként állottak egymással szemben. Babitsnál ez az ellentmondás nemcsak feloldódik, de a két világnézet az ő szemléletének egy döntő pontján egymásba is olvad. A katolicizmus, — vagy mondjunk ezúttal inkább kereszténységet, — felebaráti szeretettana. testvéri segítéskötelezettsége, egymásért való felelősség-követelménye mellett és ellenére, individuális világnézet. Nem született nemzeti, faji. osztályi, nyelvi, alkati odatartozása révén illeszkedik az ember az egyházba, s törekszik s jut benne és általa a megváltásra, hanem egyéni élete, hite, érdeme, cselekedetei által. A kereszténység egyik legnagyobb históriai tette, hogy az európai típusú történelemben és gondolkodásban. — ha csak Isten ítélőszéke előtt is, — először valósította meg a legszélesebb tömegek tudatára kihatóan a minden egyedek potenciális értékegyenlőségét. Babits szerette és szívesen variálta a magyar nyelvű Credo óveretű kifejezését: „a szentek egyezségét", azaz az üdvözültek és üdvözülni vágyók egységét és egyetemességét. Alig van viszont számára, az európai keresztény kultúrán s a liberális világnézeten felnőtt ember számára torzabb és taszítóbb törekvés és tétel, mint a törzsi, a nemzeti, az osztályi vallásé, kultúráé, igazságé. Mint a liberalizmus elméletének egyik utolsó nagymestere, J. St. Mill, ő is az igazságra, az üdvre, a boldogulásra, a tökéletesedésre törekvő egyedek összességében látta a legnagyobb és legigazibb közösséget és egyetemességet, bár Mill helyett szívesebben hivatkozott, mint e közösség és egyetemesség fő-fő képviselőjére, alaptípusára és vezérpéldájára, Goethére. S itt, e kitérőhöz még egy zárójeles megjegyzést is kapcsolnunk kell. Szinte soha senki részéről sem érte Babitsot oly brutális támadás, mint a Bangha— Nyisztor-féle Magyar Kultúra részéről. A hatalmi egyház emberei ismerték föl benne a maguk hatalmának elfogadtatására hierarchizált hit valódi veszélyeztetőjét. Önnön privilegizált tanítómesteri dominiumukat féltették, — és joggal. Mert mint ama híres porosz király, aki gyanúsnak és veszélyesnek tartott mindenkit, aki a hatalom jogosítványa és irányjelzése nélkül merészelt és tudott gondolkodni, számukra sem lehetett veszedelmesebb, mint az, aki homo Éberként és anthropos katholikos-ként, szabad és a teljességre törekvő emberként saját gondolkodással mert betörni az ő szabadalmazott métier-jüknek tekintett területre.