Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Lengyel Balázs: A Babits-élmény nyomában
hajóval", mégsem „tudtam" a tudás bizonyosságával, hogy a sárga lobogó járványsújtotta hajót jelent. A verseknek az ereje fogott meg, a szavakba strukturált szuggesztivitás. És ahogyan mondtam már, ugyanez volt a helyzetem az Indussal a Theosophikus énekek közül. Ebben előbb a játék ragadott magával (A fény alatt, az ég alatt, a lég alatt, stb.) s utána a komor, dacos erő. Nem a tartalom, annak legföljebb a sejtelme, hanem a primer költészet tömény jelenléte. És most, hogy ehhez az eleve megcélzott és rendkívül fontos megállapításhoz elértem, az emlékeket, az élmény-nyomozást egy időre félrehárítva, egy kitérőt kell tennem. Egy kitérőt a korízlés sajátságairól, labilitásáról, mely visszatekintve oly világos, de amelynek hatása alól a saját korunkban nyilván mi sem tudunk szabadulni. Gyerekkori Babits-rajongásom a nagyköltészet vonzóerején alapult. Korántsem az én kivételes kvalitás-érzékemen, amit feltételezni ostobaság, hanem a Babits-vers kvalitásán. A szakadékos megértésen is átívelő animáló, szuggeráló erején. Ezt az erőt azonban, mely engem félig, negyedig értve a verstartalmat le tudott nyűgözni, Babits egykorú kortársai — bármi furcsa — eleinte kevésbé érezték, kevésbé fogták fel. Tessék csak elővenni a régebbi keltezésű irodalmi, irodalomtörténeti dolgozatokat; éspedig azokat, amelyeket írók, hozzáértő kritikusok írtak; nemcsak a tudós szakférfiakét. Ezekben az írásnak tekinthető írásokban sztereotípiaként ismétlődik, hogy Babits csupán poéta doctus, aki megcsinálja a verset, nem termi. Udvarias körülkerítése ez annak, hogy a költő csupán másodlagos. S ez volt az elfogadott, az általános vélemény. Csak nemrégen került kezembe Hatvani Lajosnak egyik levele, aki úgy cseveg Babits másodlagosságáról. mint köztudott, vitathatatlan tényről. A korízlés jellegzetességeit számba véve, nincs jogunk ezen a vakságon különösebben megütődnünk. Babits a korszak jobbjainak, újért lelkesedő irodalmárainak romantikus költő-eszményét nem töltötte be. Lírája nem a felnagyított, megváltó szerepre önmagát kijelölt én lírája, ö az ízlésfejlődés területén egy lépéssel már tovább lépett. Nem életrajzi, sorsát nem példázatnak látó, nem parabola készítő, jelképtermő. Hanem tartózkodó, fojtott, tárgyiasító. A tízes évek irodalmárainak java még azért az újságért volt kénytelen harcolni, amit Ady jelentett. A szimbolizmus romantikus formájának elfogadtatása volt a soron következő lépés a magyar líra-fejlődésben. S hogy ez mekkora harcba került s milyen hosszú harcba, az irodalomtörténeti tény, amelyet nem ismertetek. Arra utalok csupán, hogy a konzervatív erők vesztes utóvédharca még a harmincas években, az én diákkoromban is eleven volt vagy megmegelevenedett, és még 1936-ban, az érettségimen, mikor már a haladó szellemű református iskolában Ady bő tananyag volt, megpróbálta az érettségi elnök Ady nimbuszát a diákok előtt vérbajának ismertetésével kikezdeni. Ezt a csippcsupp emléket azért idézem ide, mert, ha jobban meggondoljuk, mi is egy küzdelmes ízlésváltási időszakot élünk át. Az oly tetszetős, oly nagy értékeket termő romantikus költo-eszmény végnapjait éljük. Társadalmunknak az ízlés terén konzervatív erői — mint egykor Ady ellen — ma a romantikán túllépő költői gyakorlat ellen küzdenek: az ellen az átalakulás ellen, amelynek a 10-es években éppen Babits és személytelenítő módszerével Füst, másfelől avantgarde radikalizmusával Kassák volt a kezdeményezője. Visszalépve a történetbe: Lehet, hogy mire olvasójává cseperedtem, éppen akkorra érlelte be az idő a közízlés szempontjából Babits versbeli magatartását. Akkorra értek be szavai. Okkal fogalmaztam ilyen lefogottan, szavait mondva még csak részben felfogott versvilága helyett, mert a szavai, ezek a mindig is
