Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Mikó Krisztina: A nemzedéki kérdés vitája (Kettős portré Babitsról és Halász Gáborról)

elve. S innen az a szenvedélyes azonosulás, mellyel Babits Julien Benda Az írástudók árulása (1928) című művének alapgondolatait értelmezi. Benda azokat az írástudókat nevezi árulóknak, akik az örök igazságok — ez Babits számára esztétikai szinten az új klasszicizmust jelenti — szolgálata helyett napi, vélt, nemzeti, faji és osztályigazságok világnézeti orientáció nélküli szolgálatába állnak.

6 Az írástudók árulása tehát a nacionalizmusnak — az Action Française nacionalizmusának — a tömegek veszedelmes világnézetévé válására figyelmeztet, az értelmiség védekező magatartásformájának kialakítását sürgetve. Babits viszont a bendai alapkoncepciót, saját kultúra-védőrendszere igényeinek megfelelően átértelmezve vállalja, s arra az írástudók belső integritásának, „örök" magatartásformája kialakításának igényével felel. Ez pedig egyet jelent számára a nacionalizmus és az osztálymozgalmak ellen védekező szellemi elit elzárkózásával, „a Világítótorony heroizmusával, mely mozdulatlanul áll és híven mutatja az irányt."

7 Ez a magatartásforma alapjában véve példaadó a Babitsot követő fiatalok számára is. Csakhogy ők, s közülük is elsősorban a hűtlenséges hűségű Halász Gábor, már „egyetlen egységes vezérelvre" — azaz egyetlen tudományos-esztétikai módszerre — „akarták hozni az ízlés kábítóan bonyolult rendszerét."

8 Halász Gábor számára ez egy alapvetően kritikus módszer és magatartásforma kialakítását jelentette. Ez az oka annak, hogy nemzedékéből mindig ő volt az, aki megkezdte a nyílt vitát mesterével. Ennek első lépése Julien Bendával való teljes azonosulása volt. A világítótorony heroizmusa helyett ő már a szellemi közösséghez tartozó írástudó intellektuális küzdelmeit vállalta, az eszményített XVIII. század és a Szent Tamás-i és pascali ész, valamint a Descartes-i intellektus vonzáskörére hivatkozva. Ezek alapján jutott Bendával azonosulva és Babitscsal ellentétben arra a felismerésre, hogy „fontos a harc. mert harc nélkül nincs élet és szellemi élet; fontos a párt, mert az egyéniség fegyelmezését jelenti minden csatlakozás, és fontos a világnézet, mert nélküle nem ismerhetnők meg az igazságot sem. A világ értelmetlen káosz, ha nem lépünk rendező elvekkel elébe."

9 Az egységes rendező elv, még akkor is, ha differenciálódik a „szociologizált" szellemtörténet, a tiszta racionalizmus és az érzelmek szabad áradása között, a „sötétben feszülő barbár erők elleni" szellemi honvédelemmel jelent egyet. Ebben a harcban Halász Gábor „élő Kariatidáknak" nevezi nemzedékét, Babits pedig késői követőihez, az Ezüstkor alkotóihoz hasonlóan szigetre, az Elefántcsonttorony szigetére menekül, s ott siratja meg a líra halálát. 1924-ben fogalmazott mondata hosszú vitát eredményez, melyhez már vele azonos homo morális alapállású követői is egyenrangú félként csatlakoznak. A líra halála A líra halálát illetően a fiatalok álláspontja lényegében megegyezik Babitséval. Véleményük szerint ugyanis ez a „halál" átalakulást jelent, örök igazságok keresését egy olyan korban, melyben a szubjektivizmus sok irányban eltolódhat. Mércéjük tehát a babitsi klasszicizálás, de — újra csak az utak elválásának jelzéseként — már a műfaj tárgyilagossággal tudatformáló szerepét is igényelve. 6 Vö. Babits Mihály: Az írástudók árulása. (1928) In: Esszék, tanulmányok II. k. 207—235. 1. 7 Uo. 234. 1. * Halász Gábor: Előszó (1938) In: Válogatott írásai. Bp.. 1959. 437. 1. 9 Halász Gábor: Áruló írástudók. (1928) In: Válogatott írásai. 24. 1.