Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Rába György: Babits-esszéből Babits-vers (A költő lényegszemléletéről)
derűs semmittevés utáni sóvárgás érzelmi hullámverését jegyzi föl, — ami a kanti eredetű küldetésvállalás etikai parancsától eltérően a sztoikus harmónia vonzására vall. Van Babits kései lírájában más, tételes nyoma is annak, hogy a sztoikus filozófusok ekkor foglalkoztatták. Az 1934 derekán írt Esős nyár-ban halálra gondoló önmagát hasonlítja hozzájuk: „veszteg, száműzve és várva Ítéletem, I mint a sztoikusok / a Császártól, kinek nyarából életem J elejtve kicsúszott." A szituáció a sztoikusok közül kiváltképpen Seneca testére szabott. De sztoikus magatartást tükröző, korabeli vers még a Holt próféta a hegyen, a Mint különös hírmondó ... és valamelyest az Introibo is. Az esszé-töredék szóról szóra egyező, versbeli kifejezései mellett érzékletesebb képzetváltozatok sűrítik, költőiesítik az eredeti prózát, és mozdítják el a dikciót egy fölhívó-fölszólító, a belső és a külső beszéd helyzetét cserélgető előadás irányába. Aki „esztendők óta" feladatok rabjának érzi magát, a szójáték paradoxiájával érzékeltetheti ugyanezt a helyzetet: „Nem ismerek szabadságot, I csupán felszabadulást." Ha önelemző fejtegetéssel közölte, hogy „a szabadságnak pillanatnyi illúzióját" érzi hébe-hóba, verse megszemélyesítéssel tömöríti ugyanezt a képzetet plasztikussá: „Nekem már csak ritka-ritkán / mosolyog egy pillanat..." Prózája óhajként taglalta, hogy a tétlen szabadság pillanatát milyen szívesen nyújtaná tovább: versében már a megszemélyesítés következményéül ugyanez a gondolat retorikai fordulattá, invokációvá válik: „Szép szabadság, tarts soká, ( ne tűnj mindjárt semmibei" Azonos szókincsű tömörítések, valamint egyező fogalmak kontraszttá, paradoxonná, oximoronná sűrítetten váltakoznak — a befejező másfél versszakig. Itt szakad el Babits az eredeti prózától, mégpedig úgy, hogy önszemlélet útján a versét író én-jét teszi meg látványának tárgyává, s az így vizionált, immár költői tárgy irreális felhangjaihoz a realitás megszűnését: a közeledő halál látományát asszociálja. A befejezés, mint összefoglalás, annak is szimbólum, már ifjúkorában kialakított kompozíciós elvének fölújítása: William James nyomán hatáslélektani célzatú összefoglalással (nem pedig csattanóval) volt szokása lekerekíteni versét. 27 A Restség dicséreti ékesszólóan szemlélteti, hogyan árnyalja Babits költészettanát a lényegszemlélet, és első változatnak tekinthető forrásával, az esszétöredékkel összehasonlítva, megragadható, néven nevezhető költőnknek néhány olyan lírai stílusművelete, amelyet még különben emelkedett érzelmű prózájától is távol állónak ítélt. A mutatóba adott összevetésből is ki tudtuk nagyítani, mint Babits ars poeticájára jellemző, lírai szervező elvet, a mértékkel adagolt, plasztikus és jobbára keresetlen költői képeknek retorikai, ritkább alakzatokkal, főként nyugtalan mondattípusokkal társult stílusegyüttesét. Költői stílusjellemzőjeként emelhetjük ki még gnómákba, maximákba rendező gondolkodását is. Az esszétől elszakadt, önszemléleti befejezésnek a vers addigi menetétől eltérő, csupán Babits költői gondolkodásának sajátos színe csöndes iróniája, mely elsősorban önirónia: ez bontakozik ki önarcképéből, a toll helyett szivart rágó figura egyszerre negatív és pozitív megelevenítésű rajzából, mellyel az idő múlását s a jelenség belső visszhangját (az évek rekordokat ugranak) érzékelteti, záróakkordul pedig, épp ellenkező tónusban az esszé egyik fél-érett képét tragikus szimbólummá fokozó végkicsengése szintén a kései Babits költészetének vízjele. Mégis a tárgyat meghatározó költői magatartásban, ahogy a csonkának érzett életet lelkiismereti problémaként éli át, az Epilógus Arany Jánosával S7 Rába György: 1. m. 70. 1.
