Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Csaplár Ferenc: Babits és Kassák. Függelék: Babits Mihály: Válasz Kassák Lajosnak és Császár Elemérnek

nyira sajnálnak tőlük. Kinek érdeke mellettük szólani? Annál számosabbaknak ellenük: mert sokan voltak az akarók, és kevesen a választottak ... Csak a Magyar Kultúra szelleme van velük, és szomorúan nézi, hogyan bántják és tépik kedves gyermekeit csak azért, mert pár morzsa nekik is hullott valahonnan. Minden morzsáért ugyanannyi sebbel és kínzással kell megfizetniök e csúf magyar erdőn. Jönnek az irigy hadak, ősmagyar módon, a Politika magas paripáin ülve, s csodálatosképp jobbról és balról egyformán pártoskodással vádolva az örökség osztóit. Ez a koncentrikus támadás megdöbbenthet, de meg is nyugtathat. A vádak súlyukat vesztik s komikussá válnak ebben a kereszttűzben. Egymást semmisítik meg, mint egy algebrai sor ellenkező jegyű tagjai. Ha áll az, amit egyik irodalmi tábor vezére ír, hogy „a Baumgarten-alap kuratóriuma inkább a kormány felé, mint az igazság feléhajtotta meg zászlaját", akkor hogyan higgyek a panasznak, amit a másik részen olvasok, hogy az alap díjazottai közt egyáltalán nincs „jobboldali író", vagy legfeljebb egy van? És hogyan vehetem komolyan azt aki ,,a legreakciósabb Akadémiába beillő" döntésről beszél, ha másfelől ugyanezt a döntést „egy baloldali írócsoport magánügyének" deklarálják? Nem, nem magánügy ez, és nem is tekinti annak senki: mutatja maga ez a zaj, ez az általános fölvonulás. Nem magánügy és nem pártügy: ebbe a gyanúba akkor esnék inkább, ha hozsannával fogadná valamelyik oldal. S a Baumgartendöntésnek súlyt és jelentőséget ad épp az, hogy egyik oldal sem fogadja hozsannával. Ez szokatlan a magyar glóbuson, ahol minden ilyen döntés valamely párt gusztusa szerint szokott megesni. A támadók maguk a legnyíltabban elárulják, hogy amin följajdulnak, az éppen a pártszempontok hiánya — a saját pártszempontjaik hiánya. Számlálgatják, hányat lehet jobb- vagy baloldali írónak tekinteni a jutalmazottakból? Mikor ér már véget ez a szamárság? A döntés akkor lett volna lelkiismeretlen, ha ilyesmire egyáltalán tekintett volna. Nincs jobboldali író, nincs baloldali: csak magyar író van! Mi különbözteti meg a jobboldali írót a baloldalitól? Politika? Hisz ezek az írók avval nem is foglalkoznak! Világnézet? Gyerekmese! Az író világnézete ott van műveiben, fenntartás és elhallgatás nélkül. És ki hámozta ki a Baumgarten-díjas írók bármelyikének műveiből mást, mint a legtisztább, legnemesebb magyar és emberi világnézetet? De kinek jut eszébe a művekre gondolni? A kritikusok legaljasabb fajtájával van dolgunk: mindegy, hogy mit írsz! az a kérdés, milyen lapokba írsz, hogyan tudtál elhelyezkedni, vannak-e barátaid itt vagy ott? Szomorú egy magyar szimptóma ez: a Szellem dolgaiban is hatalmi csoportok erőviszonyait fürkészni! Az alapítvány kuratóriuma azonban nem nézhetett egyebet, mint hogy hol szenved legtöbb nagy tehetség méltatlan szükséget. Büszke lehet a párt, melynek soraiban ilyen eset kevés találtatik: melynek tehetséges tagjai méltó elhelyezkedést tudnak nyerni az életben! De sajnos, sok kitűnő munkása van a magyar szellemnek minden oldalon, akikről ezt nem lehet elmondani. Bizonyos hogy több mint ahánynak az örökség morzsáiból jutott. De örülni kell — mert kultúránknak csak haszna lehet ebből —, hogy ennyinek is jutott! És újra és újra: szomorú magyar betegség, hogy az öröm helyett ezt a keveset is befeketítjük, jobbra és balra tologatjuk, logikátlanul és ferdítve is meggyanúsítjuk a tiszta szándékot, mely őket választotta. Pártállást oktrojálnak olyan írókra, akik mindig távol voltak a pártoktól, s megtesznek a kurátor lapjának munkatársaivá olyanokat, akik életükben alig írtak oda. (De hogyha mind igaz volna is: nem természetes-e, ha a szerkesztő