Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Taxner-Tóth Ernő: „Költő szemeddel többet lelsz te..." (Babits esszéi költőelődeiről.)
bitsnak minduntalan tapasztalnia kellett, hogy az életrajz alapvetően fontos eseményeinek sora homályba maradt, hosszú évek eseményeiről szó sem esik; s ráadásul Gyulai gyakran dokumentumok helyett szóbeszédekre hagyatkozik. 66 Nem a műelemzések hiányát vagy elhibázottságát kifogásolja elsősorban Babits, hanem azt, hogy Vörösmartyt úgy jeleníti meg, amint „kortársai előtt mutatkozott". 67 És ez a lényeg. 1911-ben már másként, az új kor szellemének megfelelően kell Vörösmartyt látni. Gyulai egy harmonikus egyéniség képét színezgeti, Babits a versek mögött föltáruló lírai „én" diszharmóniáját emeli ki. Gyulai igyekszik mindent elsimítani, Babits a felszín alatt rejlő, ki-kirobbanó vulkánra figyel. Gyulai elérzékenyül a jó barát, a szerető férfi, a nemesi hazafi megjelenítésének gondolatától, Babitsot megrendítik Vörösmarty erőfeszítései, amivel szerepét vállalta. Gyulai Deák Ferenc közvetlen irányításával, de teljes eszmei egyetértéssel a kiegyezés költőeszményét mintázza. A morál talapzatán álló kiegyensúlyozott, költészetben, életben és főleg politikában mértékletes nagy ember szobrát, akire föl kell nézni, s akit minden tekintetben csodálni kell. Erre volt szüksége a morált, az eszményeket, az igazságot, jogot, emberi tartást politikai hatóerőként messze túlbecsülő Deák Ferencnek. Babits és nemzedékének világosabb szellemei azonban már a tízes években tisztán látták, amit majd a költőhöz eszmeileg oly sok vonatkozásban közel álló Szekfű Gyula fogalmaz meg híres munkájában, a Három nemzedékben. c ' s tudták, hogy a kiegyezés kora nem „Deák és Eötvösék magasabb, idealisztikus humanizmusát" valósította meg. Babits számára Gyulai erősen tendenciózus műve egyik példája annak, hogy — ugyancsak Szekfű szavaival: „az Akadémia, a tudományágak, a történetírás nem töltik be feladatukat." 69 Babits Gyulaival vitázva a kiegyezés-kor irodalomszemléletével — és ezzel együtt egész ideológiájával — is leszámol. A Vörösmarty-tanulmányok ugyanúgy tükrözik, mint később — többek között — a Május huszonhárom Rákospalotán is, a változás szükségességét fölismerő, átlag fölötti műveltsége révén koránál messzebb látó polgár aggodalmait. Babits elsőnek ismeri föl Vörösmartyban a polgárt, akit — akárcsak őt, közel egy évszázaddal később — a feudális szellem nyomaszt, és aki ezért meggyőződéses híve a polgári fejlődést elősegítő reformoknak; de az élet és történelem, a gondolat és tapasztalat nagy ellentmondásait érzékelve rettegve féli a forradalmi úton megvalósuló új bizonytalan tartalmát, aggódik, hogy az ismeretlen erők mást valósítanak meg, mint amit ő helyeselni tudna. A negyvennyolcnegyvenkilenc és a tizennyolc-tizenkilenc előtti korok minden ismerője előtt világosak persze az alapvető különbségek. Babits azonban a kapitalizálódó magyar gazdasági élet viszonylag gyors fejlődése helyett elsősorban a társadalmi tudat elmaradottságát, makacsul feudális jellegét érzékelte. Ezért domborítja ki oly nagy gonddal Vörösmarty — Gyulai által figyelemre sem méltatott — polgárerényeit. 66 Gyulai munkájának nehézségeiről és korlátairól részletesebben írtam A Vörösmarty—Bajza— Told y triász negyedik tagja cím alatt. It 1975. 692—709. 1. 67 Babits Mihály: Az ifjú Vörösmarty. Lm. I. k. 209. 1. — A teljes mondat így hangzik: ..Gyulai Pál egy mintaszerű kiadással és egy eleven és tiszta nyelven művészileg megírt életrajzzal ajándékozott meg bennünket; de a kiadás jegyzetei csak nyers adatok: s az életrajz inkább kor- és miliőrajz. melyben a hős alakja csak kívülről nézve jelenik meg úgy. amint környezetében mozgott és kortársai előtt mutatkozott." Babits tehát az általam kiemelt érv mellé inasokat is fölsorakoztat. Az ..inkább" világosan érzékelteti, mennyire nem becsüli Gyulai művét. A kor- és miliőrajz minősítés azt indokolja, hogy ő mindezekről lemondva a lélekrajzot, a belső fejlődés történetét állítja előtérbe. . 68 V. ö. Szekfű Gvula: Három nemzedék. Bp.. 1920. 69 Uo. 324. 1. és 331. 1.
