Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Taxner-Tóth Ernő: „Költő szemeddel többet lelsz te..." (Babits esszéi költőelődeiről.)

cok" hivatkoztak különös előszeretettel. Arany volt az, aki a Pósa Lajosokból és Szabolcska Mihályokból hiányzó mélységeket, az őt is annyira meggyötrő kétségeket, vágyódásokat magában hordozta. A kérdés tehát eleve úgy merült fel, ahogy az később kibontakozott: Petőfi vagy Arany. A költői indulás pillanatában nem lehet csodálkozni azon, hogy a hangsúly a ,,vagy"-on volt. Ez azonban nem Petőfi bírálatában, műveinek kritikai elemzésében, hanem az Arany János munkásságának szentelt összehasonlíthatatlanul nagyobb érdeklődésben nyilvánul meg. Mindezideig nagyon keveset tudunk arról, hogyan olvasta a fiatal Babits Petőfit, a vele szembeni ellenérzést mennyiben vette költészetéből, s mennyiben fiatalkora Petőfi-képének átvételéből. Sokat emlegetett Petőfi és Arany című tanulmányában is lényegében Hartmann János Petőfi-olvasatát állítja a maga Arany élménye ellenébe. Babits Mihály magyar tanárnak készült, alaposan foglalkoznia kellett tehát a magyar irodalom történetével. Érdeklődésének előterében azonban a filozófia, s nem az irodalomtörténet állt. Az utóbbi keretében pedig sokkal jobban izgatták a modern — tehát nem magyar — törekvések; sőt a nyugatalan fölfedezési vágya is sokkal erősebben irányult a világirodalom múltjának nagyjaira — mindenekelőtt Dante hatalmas művére. A XIX. századot Babits nem kedvelte, alighanem azért, mert nem tudott vele mit kezdeni: túlságosan közelinek érezte, nem találta a perspektívát, amely áttekinthetőséget ad a különböző irányzatok és törekvések összeérő és szétváló útvesztőjében. ,,A XIX. század fölkapta az eredetiség veszélyes jelszavát. Olykor szeretett volna elszakadni az öreg áramtól. Végső soron mégsem tudott egyebet csinálni, mint hogy folytatta azt."

17 — magyarázkodott Az európai irodalom történetéhen. Magyarázkodott, amiért témáját a XVIII. század végénél lényegében lezárta. A XIX. századi magyar irodalom kérdéseivel élete korai szakaszában foglalkozott elmélyültebben: egyetemistaként, az 1909—12 közötti válságos időszakban, majd Ady halála után, amit 1923-as Petőfi-tanulmánya követett. Ha a magyar írókról írt, azt mindig valamilyen alkalom szülte, s noha ezekből sem hiányoznak a költő találó megfigyelései, hiányzik belőlük az 1911-es két Vörösmarty-tanulmány elmélyültsége. Fő tényezőjük az ünnepélyes figyelemfölkeltés és az adott pillanat időszerű kérdéseinek a történelmi témához kapcsolása, azon belüli tárgyalása. 1935-ös Vörösmarty-tanulmánya alig tesz valamit hozzá korábbi fejtegetéseihez, egyetlen — meglepő — újdonsága, hogy első költői élményeként — Arany elé helyezve — Petőfit említi: „Én gyermekkoromban Petőfiből, Aranyból jöttem rá először, hogy mi a költészet. Vörösmarty idegenebb volt: fenségesebb, és szinte azt mondhatnám, félelmesebb."

18 A négy évvel később megjelent Kölcsey-tanulmánya is alighanem csak töredékét adja annak, amit kedvelt költő-elődjéről mondhatott volna — pótolhatatlan veszteségére irodalomtudatunknak. Mindezzel természetesen nem akarom lebecsülni a magyar írókkal foglalkozó írásait, vagy a magyar irodalomnak világirodalmi környezetbe ágyazott — francia közönségnek szóló — vonzalmait élesen tükröző tanulmányát, amire még hivatkozom; mindössze arról van szó, hogy ezek megközelítően nem adtak annyi ösztönzést, új szempontot irodalomtörténetírásunk továbbgondolásához, mint — elsősorban — a két VÖrösmartyról szóló esszé. Az egyetemista Babits irodalomtörténeti tanulmányainak okai adottak. Az 1908—1912-es válsággal kapcsolatban azonban szükség van néhány szó magya17 Babits Mihály: Az európai irodalom története. Bp., 1979. 222. 1. 18 Babits Mihály: A mai Vörösmarty. In: Esszék, tanulmányok II. k. 482. 1.