Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében
Ezek után önként adódott, hogy írónk már 1858. május 8-án újabb hasonló, szintén tíz füzetre tervezett kiadványának, a Vitéz Kakas Márton Albumának első füzetével jelentkezik. E szerény, 18 lapnyi füzet valószínűleg Jókai életművének legnehezebben hozzáférhető darabja, ma már csupán az Országos Széchényi Könyvtárban tudtuk egyetlen csonka példányát megtalálni. Jókai szorosan hozzáfűzi az albumot a Nagy Tükörhöz: „az ő halotti céduláival egyszerre kapod az invitáló levelet a keresztelőre"; mindössze annyi újdonságot igér, hogy „a metszések szebbek lesznek benne s az élcek erősebbek". A vállalat egyetlen füzetének tíz-egynéhány adomája azonban e műfaj jellegére nézve nem mutat változást. S nem is mutathatott! A Vasárnapi Újság 1858. július 18-án közli a=hírt: „Jókai barátunk és munkatársunk engedélyt nyert egy humorisztikus lap kiadhatására. A Nagy Tükör és Kakas Márton albuma című vállalatok végre — mint illett s vártuk — egy rendes hetilappá nőtték ki magukat, s úgy hisszük, hogy hírlapirodalmunknak ezen szintoly szükséges és termékenyítő patakja csak most talált valódi medrére." A folyóirat testvérlapja, a Politikai Újdonságok egy nappal korábban megjelent számához pirosbetűs, rövid „jelentést" is mellékelt az Üstökös c. „humoristicus-beetristicus" hetilap megindításáról. Humor és szépirodalom — az Üstökös általános jellegét e kettős elv valóban meghatározza. Jókai korábbi „vállalatnak" álcázott folyóiratai tanúsítják, hogy megtalálta azt a hangnemet, amely a jókedély és az ízlés kettős igényét tisztes egyensúlyban tartva, a magyar közönség széles köreinek tetszésével találkozhatott. A Vasárnapi Újság idézett híradása is erre figyelmeztet: „Ki ne ismerné a külföldi nagy nemzetek, az angol, a francia, német stb. nagy előmenetelét a humoristicus irodalomban; s miért ne legyen nekünk is illy vállalatunk, illy lapunk — melly semmi mást nem zár ki, nem nyom el, hanem valamennyi mást elősegíthet; melly a közönséget mulattatja, jó kedvet csinál, a nevetségest ostorozza, a haszontalant megveti, a nyeglét gúnyolja, a jelest népszerűsíti, de ahol kell, ott mindig secret, mindig kímél... S ki volna nálunk e szerepre hivatottabb, mint Jókai Mór?" (5—6. kép) Nem kísérhetjük el e folyóiratot hosszú életpályáján: első száma „felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos Jókai Mór" jelzéssel 1858. augusztus 21-én jelent meg, s ettől fogva 1880. január 11-ig hetenként megjelenő füzeteivel tanúsította írónk — s tegyük hozzá: immár a széleskörű olvasótábor is — a maga eleven tréfálkozó, humoros-szatirikus hajlamát, adoma-kedvelő és gyűjtő kedvét. A folyóirat úgyszólván puszta létével is mozgósítani tudja olvasóit, s nem csupán a lap olvasására. Az olvasók mind nagyobb számban válnak az Üstökös munkatársává. A nyomtatott betű fölött még egyre árgus szemmel őrködő cenzúra, s talán a műfaj szerénysége és témáinak közkeletű volta azonban még egyre úgy hozza magával, hogy az adomák beküldőinek neve ismeretlen marad. Mégis az egyes füzetek végén jelentkező Szerkesztői sub rosa c. rovat arról tanúskodik, hogy a lapnak kiterjedt gyűjtőhálózata bontakozik ki az olvasók köréből. (Vö. Dömötör Sándor: Jókai adoma-gyűjtése, Debreceni Szemle 1932. 194—197. és Lengyel Dénes: Jókai népmeséi és anekdotái, A PIM Évkönyve 1964. 111—125.) A szerkesztői üzenetek alapján pontos képet kapunk Jókai szerkesztői felfogásáról. írónk elvszerűen zárja ki a lapból azt, amit már más lapban közöltek, ami utánzat, ami bárdolatlan vagy frivol, vagy netán becsületbe vágó, ami egyszerűen csak híg, aminek magva nincsen. Kíméletet parancsol a nemzetiségi érzékenységnek is: „Nem szeretjük az olyan adomákat — írja egy helyütt —, a hol a tótokat csúfolják azért, hogy nem egészen jól beszélnek és írnak magyarul; elég szép tőlük, ha akárhogy beszélnek magyarul." (Üstökös, 1858.
