Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

esztendők realisztikusabb színpadot, tendenciózusabb demokratizmust, „népiességet" igénylő törekvéseiből fakadt, kifutni azonban sosem tudta magát, a legjobb esetben megragadt a zenés népdráma lehetőségénél, rosszabb esetben a népieskedés egyre ízetlenebb és színvonaltalanabb idillizmusába süllyedt. Jókai is írt népszínműveket (Világszép leányok), sőt, sikerült zenés vígjátékot (Bolondok grófja). Ebben az esetben is legjobb, legsikerültebb „népszínművét" regényben vetette papírra. A gazdag szegényekre gondolok. Itt tanúi lehetünk az új témát, az új környezetet, az új figurákat kereső író sikeres tájékozódásának. Természetesen nem a regényből átalakított „népdráma" (Jókai műfaji megjelölése, és ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a népszínműtől lényegileg eltérő színpadi megfogalmazás problémája foglalkoztatta) az, amelyben Jókai öregkori művészete — bármily felemásan — kibontakozhatott, hanem a regény. Igaz, hogy a cselekményt megindító bonyodalom naiv, elemeiben hatásvadászó, talán még klisészerű is, de az a tény, hogy Szigligeti, Tóth Ede és nem utolsósorban a „naturalizmus" kihívásaira regénnyel válaszolt, és megrajzolta a maga külvárosképét, mindenképpen jelentős tény. Kis kitérőképpen jegyezzük meg, hogy az Asszonyt kísér, Istent kísért c. kisregény külvárosképe az aprólékos leírások, a „naturalisztikusnak ható" betétek ellenére sem oly élő, mint A gazdag szegényeké. E kisregény részben a Nagy Ignác—Kuthy Lajos-féle (s végeredményben Sue-től származó) nagyvárosi rejtelmek-motívumot viszi tovább, párosítja össze az anarchisták és nihilisták akkor sokat vitatott témájával. A kisregény azonban továbbfejleszti a reformkori kezdeményeket, méghozzá a naturalizmus irányában. A gazdag szegények (s még az Asszonyt kísér, Istent kisért) nem cselekménye, hanem figurái, a környezetrajz miatt figyelemre méltó alkotás. A külváros lakói akár népszínműalakok is lehetnének, lényegében alig fejlődő karakterek, állandó tulajdonsággal felruházott, jellegzetes figurák, „típusok", akiknek gondolkodása, beszédmódja, életvitele bomlik ki elénk a sovány kis történetben, amely ezúttal (a szép Diego cselekményszálától eltekintve) nem gazdag váratlan fordulatokban, nem dicsekedhet izgalmas kibontakozással. Helyenként állóképre, színpadi tablóra emlékeztet, a cselekmény színhelye alig változik, kevés motívum idézi föl a Jókai-alakok megszokott heroizmusát. A szép Diego vonala azonban elüt a regény egészétől, jóllehet Lidi sorsa, elhatározásai és végső — csendes — leszámolása a főúri világgal felidézik (bármily halványan!) Kárpáthy Zoltán lemondását atyai örökségéről. Amit itt hangsúlyozni szeretnénk: A gazdag szegények világa a népszínműveké, de lényegében megvalósítja a népszínmű kínálta népdrámai lehetőségek jó részét, már amennyire ezt a XIX. század végének uralkodó irodalmi ízlése lehetővé tette. A stilizálást, az idillbe hajlást Jókai regényében is föllelhetjük, de csodálnunk kell az idős író mértéktartását, józanságát. Főleg az atmoszféra-teremtés tartozik a regény értékei közé. Ez a színpadi változat érdeme is, amelynek fanyar kicsengését lehetetlen nem kihallanunk. Hiszen mit érnek el a regény és a színmű szereplői? Kapor Ádám és felesége „maradéktalanul boldogok", mivel teljesült régi vágyuk: a szegényházba kerültek. Lidi végleg lemond a nagyvilágról, a lényét átható nagy szenvedélyről, és mintegy kárpótlásul a tisztes szegénységet választja életformájául. A színdarabban János ama kérdésére, hogy Lizi és ő mikor lesznek boldogok, mint Kapor Ádám és felesége, Lizi ezt feleli: „Majd ötven esztendő múlva". A színművet záró Makár pedig keserűen állapítja meg: mindenki boldog, „Csak egyedül én vagyok az a fáról leesett fia-veréb, akiről senki sem jegyezte fel, hogy mi lett belőle, mikor leesett a fáról." Ez már a Solitudó Jókaijának hangja, a kiábrándult öregemberé, aki visszaemlékezéseiben nosztalgikusán idézi föl a reformkort, hogy a párhuzamosításban a jelent