Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

néhány eszközét és a szembesítések módszerét. Szélházy egyedül képviseli a negatív oldalt Károllyal, Perföldyvel, Baltafyval szemben, legfeljebb őt majmoló inasa a társa. Abellinó alakját Jókai emígy hitelesíti: „Abellinónak az alakja [...] teljesen korrajzi sablon. Volt olyan elég. A külföldön élő, vagyonukat elpazarló magyar főurak." (A „Magyar nábob" megköltése, JKK R 6:261) Jókai azonban nem elégedett meg a ,,sablon"-nal, a korrajzi sablont átszínesítette, egyénítette, méghozzá éppen azáltal, hogy — mint írtuk — mögé (mellé) kis tábort rajzol az író, így Abellinó nem különcként van jelen a cselekményben, hanem egy társaság, egy kör jellegzetes figurájaként. Jókai szinte minden helyre elviszi Abellinót, ahova Kárpáthy Jánost (a kivétel: természetesen Franciaország, ahol Abellinó Miklóssal és Istvánnal áll szemben); s minthogy a reformkor születésének és eszméinek történetét adja az Egy magyar nábob, a felsülések csúcsának színhelye a diéták városa, Pozsony, ahol Abellinó az országgyűlést arra használja föl, hogy nagybátyjáról torzképet rajzoljon, és Mayer Fanny meghódításáról fecsegjen hozzá hasonló társaival. Egy-egy jelenetben lepleződik le Abellinó, fokozatosan. Nem új meg új gyengéit ismerjük meg, hanem a kezdetben megismert gyengéket újra meg újra látjuk, különböző helyzetekben, különböző megvilágításban. Nem mozaikként kerülnek egymás mellé ezek a jelenetek és szituációk, hanem egy adott téma variációiként. Abellinó jelleme nem változik, csak egyre inkább megbizonyosodunk róla, hogy valóban olyan, amilyennek az első jelenetekben megismertük. A nyelvi jellemzés is a Kisfaludy Károly módszeréhez hasonló: szavaiból kitetszik gondolkodásának felszínessége, magatartásának felelőtlensége, élvhajhászása. Csupán az első fejezetben élezi ki Jókai Abellinó beszédének magyartalanságát („Birok itten, lakom Párizsban, „ördögök engem ide hoztak." „Bár vinnének odább; de a sár megfogott az uton." „Mármost adjon nekem — comment s'appelle cela?), a további fejezetekben jelzésszerűen él a francia szavaktól tarkított mondatokkal, Abellinó lényének a magyar környezettől eltérő idegenszerűsége mégsem válik soha kétségessé. Vele szemben áll a némileg idealizáltan megjelenített patrióta nemesség, mint az ellenkező előjelű mentalitás képviselője. S a kétféle nemesi magatartás és életvitel között helyezkedik el Kárpáthy János, akinek meg javulása mintegy tézisszerű bizonyítéka a regény alapvető eszméjének: „Vezérfonalam volt ebben maga a korszellem nagy átalakulása, mely a harmincas évek nyilvános életében kezdett előrejutni." A harmincas évek idézése, Kárpáthy János (illetve más vonatkozásban: Szentirmay Rudolf) „megtérése" részben Jósika Abafijára utal vissza, részben párhuzama és ellenképe Abellinó pályájának. Amilyen mértékben emelkedik morálisan Kárpáthy János, ugyanolyan mélyre süllyed (morálisan és anyagilag) Abellinó, aki, igaz, szórakozottságában, csal a hazárdjátékban, majd, igaz, szinte véletlenül, egy gyilkos párbaj dicstelen hőse lesz. Kárpáthy János meghal a regény végén, utolsó szavaiban azonban a „nemzeti létei emelkedés"-ét emlegeti, azt kívánja, hogy a nemzet viruljon, és az „utánam következő jobb és okosabb ivadék alatt méltó helyet foglaljon el minden mi veit nemzetek közt, s nevét tanulják becsülni az idegenek". Azok az idegenek is, akik közé Abellinónak a dicstelen gyilkos párbaj után menekülnie kell, és akiktől ő csak a léhaságot, a felelőtlen életvitelt tudta eltanulni. S amily mértékben dicsőül meg az öreg Kárpáthy, oly mértékben válik nevetségessé Abellinó. S még e nevetséges mivoltában sem javul meg; „Ügy magasztal mindent, ami külföldi, s ócsárolja az itt levőt". Itt térhetünk vissza Kisfaludyhoz. Az ott egyszerű alapképlet (léha külföldieskedés, hozományvadászat, félreértés stb.) itt az epika bonyolultabb szövevényébe van ágyazva. A léha külföldieskedő nem feleségül, hanem szeretőül