Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Fried István: Jókai Mór és a magyar vígjátékhagyomány

fogantatású. S még azt is megkockáztatjuk, hogy az egyébként sikerületlen Jókai-vígjátékok szinte úgy hatnak, mintha csupán előkészületei lennének a Jókai-regények „vígjátéki" betéteinek. Kis túlzással és tudatosan sarkítva: a legjobb Jókai-vígjátékok a regények zsánerképszerű betétei. Hogy Jenőy Kálmán a vígjátékok írásában leli föl a közönség- és közösségformálás legcélszerűbb eszközét, arra tapasztalatai indítják. Nem csupán Jenőy Kálmán (és Kisfaludy Károly, illetve a Kisfaludy-drámáról kritikát író, de a vígjátékkal maga is próbálkozó Katona József), hanem Jókai tapasztalatai is. Mert igaz ugyan, hogy Kisfaludy Károly első sikerét érzelmes (mit félünk leírni: olcsó hatásokra törekvő érzelgős) drámájával aratta, de maga is érezte, hogy a puszta közönségsiker mellett a tartósabb — irodalmi — siker vígjátékainak szól. Már csak azért is, mivel érzelgős drámáiban olyan közönségnek tett (nem is lényegtelen) engedményt, amelynek „hazapufogatását" később, saját drámáival együtt kigúnyolta. Vígjátékaiban viszont éppen azokat a nézőtéren is ülő típusokat vette célba, akik vörösre sírták szemüket a „hazapufogató" drámák hallatára. Katona Bánk bánjának kezdeti visszhangtalansága is nyilván elgondolkodtatta Jókait. De az a tény is — s ez emelhette előtte Nagy Ignác tekintélyét —, hogy vígjátékíró adatta ki Katona színművét; az, aki — mellesleg — Jókai előtt is törte az utat a zsánerképszerű, humoros ábrázolásban, valamint a tisztújítások eleven megjelenítésében. Saját vígjátékainak színpadi kudarca, valamint szélsőségesen romantikus (tegyük hozzá: másodlagosan franciás romantikájú) novellisztikájának látható kifáradása (pl. a Szomorú napokban) arra késztethette, hogy végiggondolja írói módszereit, elképzeléseit, és a romantikus epikának az adott korban inkább időszerű megoldásait kísérletezze ki; másfelől a vígjátéki elemeket epikájának korai, novellisztikus keretei közül regénybe is beleillessze, méghozzá nem a pamfletíró módjára (mint azt a Szomorú napok időszerűnek tetsző, nemzetiségpolitikai jellegű emberábrázolásában tette), hanem a romantikus regényíró feszültséget oldozó eszközeként alkalmazza. Tehát a víg játékhagyomány funkcionális felhasználásának korszakába lép Jókai. S ez azt jelenti, hogy nem önálló betétek kerülnek a regénybe, hanem a Jókai-regény valamivel harsányabb színű építőkövei kapják meg igazi helyüket a megkonstruált regény-építményben. Ezek a vígjátéki fogantatású elemek csak a regény egészében juthatnak a vígjáték-hagyományra tévedhetetlenül visszautaló, mégis valódi regényszerű értelmükhöz. Vígjátékfigurák regényi stilizációjának nevezhetjük azt a módszert, amellyel Jókai él. (Ennek bemutatására visszatérünk.) II. A színház mint morális és nemzetnevelő intézmény a kelet-közép-európai gondolkodás egyik alaptétele. Ennek Voltaire-től és Schillertől származó öszszetevőire már rámutatott a kutatás. A Jókai által kedvelt II. József is nagy jelentőséget tulajdonított az anyanyelvi színházi kultúrának, és ennek pl. a pest-budai német színház műsorpolitikájára, az előadások színvonalára is hatása volt. Ezúttal azonban azt emelnénk ki, hogy az elméleti tételek érvényesülése mellett jelentékeny szerepet játszik egy gyakorlati szempont is. A nemzeti nyelvű színjátszásnak (a lengyel irodalmat leszámítva) többnyire egy idegen nyelvű és kedvezőbb lehetőségei miatt magasabb színvonalú színjátszással kellett megküzdenie a közönségért. Nemzeti nyelven színművet írni vagy fordítani (adaptálni) és nemzeti nyelven színművet eljátszani: hazafias tett, áldozatvállalás, nem pedig megélhetési forrás vagy merőben esztétikai probléma. Ennek meg-