Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Fábián Pál: A XIX. század magyar nyelve és Jókai

Jókai azon néhány XIX. századi írónk egyike, aki kivételes tehetséggel, ízléssel (és szerencsével) túlnyomórészt az irodalmi nyelv fő fejlődési tendenciáinak megfelelő formákat alkalmazta, azokat, amelyeket mi ma használunk. Ezért érezzük nyelvét oly csodálatosan közelinek. (Vö. Nagy Miklós—Fábián Pál: Kiadásunk főbb elvei, JKK R 1:301—302.) A vázolt elvi tételt nem nehéz példákkal bizonyítani. Mint Tompa József megállapítja, legjobb íróink már a reformkort megelőző időszakban egy magasabb szintű, nem ö-ző, nem í-ző és nem Z-ező nyelvi változaton írtak. 1825 után „különösen tudatos az a törekvés, hogy irodalmunkban egyeduralkodó legyen a magyar nyelvnek nyelvjárás fölötti, feltűnő provinciális elemektől mentes, a polgári ízléshez illő változata" (Az irodalmi nyelv, in: Nyelvünk a reformkorban, Bp. 1955. 320.) Jókai pályájának kezdetétől vállalta az irodalmi nyelvi normához való alkalmazkodást, ami egyébként nem eshetett nehezére. A dunántúli nyelv járásterület északi részének (benne Komáromnak) a nyelve hangállományát és tendenciáit tekintve nem állt (Derne László, i. m. 72.) és ma sem áll messze az irodalmi nyelvtől (vö. Kálmán Béla: Nyelvjárásaink, Bp. 1966. 72.). Szülővárosából Jókai Pestre telepedett, s a négy nyelv járásterület érintkező pontján fekvő, a kiegyenlített irodalmi és köznyelvet egyre inkább használó fővárosban élte le egész életét. Állandó nyelvi környezete hatásán kívül a múlt század második felében már az olvasók országos társadalmi igénye is az irodalmi nyelvi eszmény minél tökéletesebb megvalósítását, illetőleg tökéletesítését várta és kívánta Jókaitól. Hogy ez mennyire sikerült neki, takarékosan nem az irodalmi nyelvvel való tömérdek egyezés előszámlálásával, hanem az attól való néhány tipikus eltérés bemutatásával, illetőleg az egyező meg az eltérő elemek arányával tudjuk szemléltetni. A kéziratok tanúsága szerint Jókai a magánhangzók időtartama tekintetében rendszerszerűén nem tért el a lényegében ma is érvényes irodalmi nyelvi normától. Ezt bizonyítja egyebek közt a hosszú í, ú, ű sorsa műveinek egymást követő kiadásaiban. Jókai (nyelvjárásának rövidejtő tendenciájával szemben) kézírásában alkalmazta az í, ú, u-t. Ezt azért kell kiemelni, mert írónknak ez a nyelvi sajátsága a korabeli kiadásokban gyakran elsikkadt: a nyomdák nem voltak még felszerelve í, ú, ű-vel. Csak a század vége felé vált a nyomtatott közlésekben az í, ú, ű jelölése következetesebbé, a Nemzeti Kiadásban pedig szinte maivá (vö. JKK R 1:306—308.) — Az e-ö ingadozást mutató alappárok esetében Jókai az e-ző formákra hajlott: veres, szeglet, négyszegletű, felférnél), kéményseprő, ser, per stb. (vö. N. Dely Zsuzsa i. m. 33—34), de ugyanezeket a szavakat ö-ző formában sem nehéz nála megtalálni: sőt például semlyék helyett sömlyéket használt (vö. JKK R 5:11). Jókai e-zését az NK szerkesztői egyes esetekben már túlhaladottnak érezték, ezért változtatták pl. a serényt sörényve (vö. JKK R 5:8), a felt pedig azért cserélték gyakran főire (pl. felébreszt > fölébreszt), hogy érvényesítsék az e hangok monotóniája enyhítésének nyelvesztétikai elvét (vö. JKK R 1:302—303.). Ezen általános törekvésük ellenére arra is vannak példáink, hogy Jókai ö-ző formáit módosítják az NK-ban e-zőkre: gyönge > gyenge (JKK R 27:180.) stb. Túlnyomórészt ma is szabadon várakoztatható szavakról lévén szó, az e ~ ö esetei egyáltalán nem zavarók a Jókairegényekben. — Kissé régies hatást kelt viszont a mai olvasóban, hogy Jókai még használta a -bői, -bői helyett a -bul, -bül, a -ról, -ről helyett a -rul, -rül, a -tói, -tői helyett pedig a -tul, -tül zártabb ragváltozatot: hintóbul, pokolbul, farkasbőrbül; szabadságrul, alkotmányrul, lórul, időkrül, kötélrül; galamboktul, egymástul, sietségtül; stb. Ezeket a formákat (mint azt a JKK-kötetek szövegváltozatai mutatják) az NK szerkesztői sokszor korszerűsítették, figyelmen kívül