Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Németh G. Béla: Életképforma és regény

bujdosó naplója, a Csataképek, a Nábob Az új földesúr, a Mire megvénülünk, Az arany ember egyaránt ezt igazolja. Tehetségének nagysága és határai éppúgy ebben a kitágított és tovább növesztett életképformában mutatkoznak meg, mint világszemléletének szociális kötöttségei s érzelemvilágának humánus egyedi gazdagsága is. Az életkép a XVII., XVIII. és XIX. században jutott vezető művészi formák közé. ősidőktől jelen volt azonban az európai, sőt a nem európai művelődések sugárkörében is. S XIX. századi utolsó nagy virágzása után is tovább élt, s él ma is. Hosszú életideje alatt számtalan jellegváltozáson s társadalmi meg művészeti szerepváltáson ment keresztül. Realisztikus fajtája a XVIII. század polgári epikájának egyik alapsejtje volt: stilizált rokokó változata viszont ugyané korban az arisztokráciát szolgáló művészet összefogó formakerete. A XIX. század elejének Közép-Európájában a társadalmias ábrázolás egyik úttörő eszköze: a XIX. század végének Közép-Európájában viszont már a társadalmi megmerevedés és a művészi epigonizmus egyik megjelenülése. Néhány vonását azonban mindvégig megőrizte, bár funkciója e vonásoknak korszakonként és irányzatonként más és más volt. Statikus szemléletű korszakok és irányzatok jobban kedveztek neki, mint a gyors történeti-társadalmi mozgásban levők: a stabil fejlődésképpel rendelkezők jobban, mint a kétségekkel vívódók: az ellentétekben dialektikátlanul gondolkodók jobban, mint az ellentmondások dialektikájának oda- s visszacsapásaival küzdők. Ellentétes sarkítás, szilárdnak hitt, felülről áttekintő, felülről letekintő nézőpont, tisztázottnak érzett értékrend, megnyugtatónak szánt lezárás, jutalmazó és büntető igazságtevés, egynemű s egyneműen szembenálló jellem- és helyzetképletek, a tragikum kerülése, a diszharmónia kiiktatása, a könnyed elégia s a visszafogott humor kedvelése: íme, néhány öröklött s állandósult vonásai közül. A jellemek az előadás során inkább csak különböző oldalaikról mutatkoznak be, semmint kibontakoznak vagy éppen bonyolult függések rendszerében átalakulnak. (Mindennek nem mond ellent az a tény, hogy a válságban vergődő [német—angol] romantika is fölötte kedvelte az életképet. Nosztalgiája fejeződött benne ki egy válság nélküli világ iránt, s többnyire mélyen ironikus, önironikus, elégikus hang vonta át egyneműségét, harmóniáját, álomszerű, meseszerű merengés töltötte be légkörét, vagy éppen utópiába torkollt.) Társadalmi-művészi szerepének értékváltozásai mindig sokféle korösszetevőktől függenek. Közülük gyakran játszik fölértékelő szerepet az, amely arra ösztönzi az embert, hogy (a legkülönbözőbb okok miatt) áttekinthetetlenné lett történeti helyzetekben, viszonylagossá vált értékrendek idején, reménytelennek látszó históriai periódusokban a személyes biztonságérzet egyszerű világlátásába, bensőséges otthonosságába, tiszta különböztetéseibe kapaszkodjék. A veszély azonban mindig ott lappang e forma s az őt szülő érzület és felfogás mögött, hogy megöröködve, akkor is egyszerűsítő szemléletre nevel, amidőn különböztető gondolatra nevelni volna szükség. Arra a társadalmi s esztétikai értékváltozásra, amelyen az életképformára alapozó epikai válfajok a történeti menet folyamán újra meg újra áthaladtak, éppen Jókai nyújt igen szemléletes példát. A reformkor második felén, amidőn a társadalom elnyomott alsó rétegeinek szorongatott szociális helyzetét s jövőre-zálog erkölcsiségét kellett egy fejlődéskép stabilitásának bizonyítására mozgósító erővel előtárni, az életképpel dolgozó irodalmi válfajok éppoly népszerűek, hatásosak és hasznosak voltak a széles közönség körében, mint az angol XVII. és XVIII. század polgári harcait kísérő, harcaitól ihletett s harcait segítő epikájában is. S mint ott, a mi reformkori iro-