Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Németh G. Béla: Életképforma és regény

Kétszer tanuljuk meg Jókait szeretni, mondottuk, s a két szakasz között rendesen nem szívesen nyúlunk érte. A magyarázat, az ok, a közbeeső szakasz idegenkedése alighanem valahol itt, a kompozíció katartikus, revelációs erejének hiányában rejlik. Gyermekkorunkban hiszünk sorskompozícióinak, cselekményszerkezeteinek; izgalommal és szorongással követjük várakoztató fordulatait, s megkönnyebbülten vesszük várt végeredményeit. Mikor aztán megérik bennünk a követelmény fölismerése, hogy a valódi regényvilág történései is történelemmé kell hogy Összeálljanak, valamilyen módon okságot, törvényt követő és reveláló történelemmé, elvesztjük érdeklődésünket cselekményei iránt. S a cselekményhitel elvesztésének ódiuma ebben az életkorban rendesen rávetül a részletekre is, az életmű egészére is. Érthető ez. Művészi eszmélésünknek többnyire az a szakasza ez, amelyben világossá válik, hogy a regénybeli idő, amelyben a cselekmény, a sorskompozíció megvalósul, amelyeket a cselekmény, a sorskompozíció kitölt, koncentrált mása a napi élet idejének. Egyikből is, másikból is csak valamely oksági evolúció tudatosulása jegyében lesz puszta eseményhalmazból és változásfolyamatból irányt és célt követő, irányt és értelmet megtestesítő történelem, emberi lényeget megmutató, megvalósító autentikus életidő. De nincs-e itt ellentmondás? Hisz Jókaiban, hangsúlyoztuk nyomatékkal, nagyon is erőteljesen él az evolúció tényének hite és tudata. 5. Fejlődéshit és reflektáltság Csakhogy elvont eszme formájában él, deus ex machinaként érvényesül, ideológiai magyarázatként van jelen, sőt nemegyszer puszta manifesztációként nyilvánul meg. Nem pedig — mint (regény-) esztétikai érzékünk elvárná -— a mindennapok konkrét tényeinek és történéseinek okszerű, szerves következéseiként. Ugyanakkor látszatra (és — ebben az életkorban: — botránkozásra) regényvilágában a cselekményben megnyilvánuló evolúció-hit mégis ezt a történelemmé avató szerepet, mégis ezt a történelemmé emelő követelményt látszik betölteni. Ügy alkotja meg cselekményét, mintha regényének történelme résztörténéseiből, cselekménykompozíciójának egésze résztényeiből evolúciós oksággal s oksági célképzetességgel következnék. Mintha valóban törvényszerűségeket követne és revelálna. A hiány, amely itt műveiből kibukkan, természetesen nem csupán s talán nem is elsősorban az ő gyengesége. Az a gondolati, az a meditációs közbülső életmezőny, amelyen az eszmék napi történések történelemszerű értelmezéseivé transzformálódnak, s amelyen a napi történések értelme történetszemléleti távlatú eszmévé válhat — hazája, rétege, korszaka átlag műveltjeinek tudatszerkezetéből többnyire szintén hiányzott. Minél inkább valamely filozofikus esztétika alapján tudatosult egy író alkotásmódja, annál inkább pótolhatja öntehetségből kora, rétege tudatszerkezetének egyes hiányait, szervetlenségét. S minél inkább csak empirikus iskolázottságú művészi gyakorlata, annál inkább fölszínre hozza, kiugratja kora, rétege tudatszerkezetének hiányait. S ha nem lehet egy pillanatra sem kétséges, hogy Jókai a nagy, a valódi natus költők sorába tartozott, nem kétséges az sem, hogy egyben a spontánul empirizálók táborába is sorakozott. Regényvilágának valósága nem volt igazán reflektált valóság, vagy csak igen kis mértékben s csupán a részletekben volt az. Nem az eszmélő ember személyes gondolatként is megélt