Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Mezei József: Jókai művészetéről

Jókai rossz és jó történetei, erkölcsi világa és a velük szemben álló anekdotikus hangulatképei egyaránt eszmények. Olyan fikciót vetít elénk, amely történetekben és képekben megjelenített gondolat. A legtöbb esetben morális tétel, intés. A kor romantikusnak nevezett esztétikája szereti a „teremtés" fogalmát és esztétikai kategóriáját, mintegy megvallva azt, hogy nem tárgyias ez a világ, nem alkot lehetőleg a valóság modellje után, s ezért felesleges is kutatni élethű részletek, események, alakok nyomát. A teremtés esztétikája tehát „kitalálás", a fantázia művészete, mottója lehetne a figyelmeztető és éppen ezért felhívó mondat: az esemény kitalált, a cselekmény hősei képzelt figurák, nem adnak kulcsot hasonló történetekhez, másukat az életben ne keressük, ha van hasonlóság, az a véletlen műve. Jókai műveinek jó részét a század második felében írta, egy vesztett forradalom és szabadságharc után. Legalábbis gyanakodhatunk, hogy nem teljesen követi majd az irodalmi alkotás megszokott hagyományait, az esztétikai konvenciókat. A teremtés, képzelet örök írói erénye marad. De mennyi erély, erkölcsi szigorúság, szépség és jóság iránti áhítat van ebben a teremtő művészetben. A teremtés igéje a „legyen", a legegyszerűbb bibliai óhaj. Jókai minden „van"-t, „legyen"-t tagadó formában állít elénk. Arról beszél, ami ne legyen, amit tilt. Nem rábeszél többé, hanem lebeszél. A realitásra mozgósító kor letűnt. De nem tehet mást, mint biztat, mozgósít, intéssel és tiltással tereli hőseit az álmokban alakuló jövőre, az irreális, még-nem-valóságos köznapokra. A versíró és a képíró A fiatal Jókai verséket írt és festőnek készült, szerette a színpadi játékot, és drámai jellemeket, helyzeteket gondolt ki. Nem véletlen életrajzi adatok ezek, hanem kivételes tehetségének moccanásai, amelyek mind együttesen alakították ki művészetének varázslatos jegyeit, együtt hozták létre a csodát, amit Jókai ábrázoló készsége, látásmódja és stiláris szépsége jelent, és amivel a magyar próza utolérhetetlen mestere lett. Jókai művészetét eszményi, képzelt valósága formálta, ez tette mélyebbé, jelentősebbé. Elvitathatatlan mester. Virtuóza a formai ötleteknek. Sokan kortársai közül még elméletben sem ismerik a romantikus esztétika és poétika műfaji áthajlásait, a szinesztéziát, a képek és hangok ritmusát és dallamait, a szabályos és rendhagyó merész össZhangzatát. Jókai mindezt tudja és értően műveli. Ismeri és remekül alkalmazza a romantikus szimbolikát, álom és látomás képeit, színek, árnyékok és hangok együttesét. Különösen elemében van, mert szabadabban mozog az „idegen", azaz jelképes színtereken és regénytémákban, mint amilyenek a török tárgyú művek. Valóban most már csak vázlatosan, inkább megemlítve, mint a kifejtés szándékával, senkiéhez sem hasonlítható művészete három jellegzetes vonásának felsorolásával zárnám ezt a vázlatot. Termek. Voltaképpen ä Jókai-regények színtereiről van szó, és mondhatnánk tájakat, helyeket, emlékéket. Mégis a keleti regények titkos ajtóival és termeivel jellemezzük Jókai szimbolikusan fiktív, lelki színpadát, amelyben minden tárgyias és valóságos, színes, körbejárható, anyagszerű, mégsem létező, nincs sehol, főleg nincs az élet köznapi realitásaiban. Jókai művészete bármenynyire is a kor romantikus szabadságában fogant, zárt, intim, bensőséges. Nem a kirekesztés szándéka csukta be a lelki termek ajtait, hanem a vendégvárás izgalma, a kíváncsiság kiváltásának reménye, a csoda ígérete, a megosztani